5. fejezet- A félvér fiú

Sziasztok!

Meghoztam nektek a (remélem) várva várt fejezetet. Nem szeretnék túl sok mindent hozzáfűzni a dologhoz csak annyit:
Jó olvasást! Remélem azért megérdemlek pár kommit tőletek! Bocsi a két nap késéssel közbejött valami és nem voltam net közelben sem.
Puszi!





Bella szemszöge:


 Már napok óta az ír klánnal tartózkodom és Siobhan sajnos valamiért nagyon haragszik rám és folyton miattam veszekednek, amit én tényleg nem szeretnék, így úgy döntöttem, hogy ma folytatom az utam- Úgy is szeretnék minél előbb az esküm végére érni. Éppen egy gyönyörű szép patak partján üldögéltem és néztem ahogy a Nap apró sugarai megcsillantják a víz tetejét, amikor Maggie megérkezett és lehuppant mellém. Kérdőn nézett rám, de nem szólt semmit, csak nézte velem együtt a patakban csurdogáló vizet. Nem volt meleg, de vámpír létemnek köszönhetően nem is fáztam még ha hatalmas hóban ültem volna.
-Remélem nem felejtesz el engem és valamikor egyszer majd visszajössz hozzám, és azt is remélem, hogy addigra megtalálod amit keresel.- szólalt meg percekkel később a mellettem ülő apró vörös hajú leányzó. Alicere emlékeztet egy kicsit. Épp olyan törékenynek tűnik, mint ő, de mégis kicsit más. Nagyon megszerettem őt. Néma láthatatlan könnyeket láttam a szemében, de ennek ellenére mosoly ült ajkán. Egy kicsit összeszorult a szívem, de ahogy ő is, én is jól tudtam, hogy ne maradhatok tovább. Egyszer visszatérek, ha már ígéretem véghez vittem.
-Soha nem tudnálak elfelejteni.- mondtam és jó szorosan magamhoz öleltem az apró vámpírt.- Hogy gondolhatod, hogy el tudnék felejteni egy ilyen szeretetre méltó kedves lányt, mint te. Olyan lettél nekem, mintha a kishúgom lennél. És ha majd utam végére érek, megígérem, hogy meglátogatlak téged.- fejeztem be ezzel válaszomat.
-Szeretlek Bella és nekem is olyan vagy, mintha a nővérem lennél.- válaszolta szinte most már látható könnyekkel. Néma zokogásba kezdett.
-Én is szeretlek Maggie!- válaszoltam és még szorosabban öleltem magamhoz, mint előtte.

***pár órával később***

-Most már mennem kell.- kezdtem a búcsúzkodást Maggieék háza előtt. Liam odalépett hozzám és átölelt.
-Vigyázz magadra Bella! És látogassa meg minket, amikor teheted.- mondta azzal visszalépett Siobhan oldalára. Ő csak nézett rám, még mindig neheztelést láttam a szemében.
-Siobhan ne haragudj rám ha annyi gondot okoztam neked a napokban. Hidd el nem volt szándékos. És köszönöm, hogy eltűrtél engem. Vigyázz a családodra, mert nagyszerű lények. - szegeztem hozzá mondanivalóm, majd a mellettem álló Maggiehez fordultam. 
-Maggie nagyon vigyázz magadra! Köszönöm, hogy elfogadtál és hogy melletted testvérre találtam. Ígérem hamarosan találkozni fogunk.- mondtam, majd átöleltem és egy apró puszit leheltem homlokára, majd már ott sem voltam. Csak suhantam végig az erdőn célom felé. Legalább is reménykedtem abban, hogy hamarosan célba érek. Most Olaszországba veszem az irányt és reménykedek abban, hogy ott végre valami nagyobb hírrel szolgálhatnak nekem.



Aro szemszöge:

Épp Chelseavel beszélgettem a teremben, amikor Demetri végre meghoztam nekem azt, akire már oly régóta vártam. Egy olyan lényre derült fény, amilyenről vámpír létem során még egyszer sem hallottam.
-Nahát Demetri végre meghoztad, amit kértem.- üdvözöltem kiváló szolgám, aki ezzel meghajolt előttem és hatalmas büszke mosolyra nyílt szája. Odalöktem elém azt a lényt és én mélyen a szemébe néztem. Hallottam szívverését, bőre mégis olyan volt, mint vámpír társaimé. Mivel szemtanúja nem lenne a dolognak és én nem tudhatom, hogy veszélyt jelent-e ránk nézve, úgy döntöttem, hogy halnia kell. Egy élet minden élet felett.-gondoltam magamban.
-Mondd csak mi a neved gyermek?- kérdeztem megjátszott kedvességgel. Ő rám emelte tekintetét és válaszra nyílt ajka.
-Nahuel a nevem.- mondta, majd fejet hajtott előttem. Szemében nem láttam félelmet. Voltaképpen semmilyen érzelmet nem véltem felfedezni benne. Talán nem tudja, mi vár rá az elkövetkezendő percekben.
-Megtudnád mondani nekem, hogy pontosan mi vagy te?- tettem fel az újabb és az engem leginkább foglalkoztató kérdésemet.
-Félig vámpír, félig ember vagyok. - válaszoltam nemes egyszerűséggel. De hát ilyen nem létezik. Bolondnak néz ez engem?- tettem fel magamban a költői kérdést.
-Lehetetlen. Az nem létezik.-mondtam ki azt, amire gondoltam.
-De igazat mondok.- emelte fel kissé hangját.- Anyám ember volt, akit elcsábított egy vámpír. Sajnos a születésemet nem élte meg, de a nénikém felnevelt engem.- folytatta történetét. Felnevettem. Most már teljesen biztos vagyok abban, hogy teljesen bolondnak néz engem.
-Persze. Persze.- kacagtam. -És majd azt gondolod, hogy pont ilyen egyszerűen hinni fogok neked, mert te előadod ezt a történetet magadról.- válaszoltam ezt most már mérgesen. Meg tudtam volna állapítani hogy valóban igazat mond-e, de ettől függetlenül nem tudhattam, hogy mit hozhat a fejünkre, ha életben is hagyom.
Bólintottam Felixnek és Demetrinek, akik hűséges szolgálók lévén azonnal tudták mit akarok. Odaléptek az előttem térdelő "vámpírhoz" és kezdték volna teljesíteni kérésem, amikor a nagy terem ajtaja kicsapódott és egy olyan személy lépett be rajta, akire még csak nem is gondoltam volna. Tulajdonképpen azt hittem, hogy már nincs is életben, hiszen mindenki azt mondta, hogy meghalt. Szebb volt, mint emberi életében.
-Szerbusz Aro.- csilingelő hangon köszöntött, de valahogy mégis egy kis fájdalmat véltem felfedezni hangjában. Chelsea épp oly meglepetten nézte, ahogy én is.
-Szia Bella.- suhantam oda hozzá és már is keze felé nyújtottam az enyémet, hogy meg tudhassam, mi történt vele azóta, hogy utoljára láttam.
-Mielőtt beletekintenél a gondolataimba és a történetembe, kérlek engedd el őt!- szegezte hozzám kérését, amit sajnos nem állt módomban teljesíteni. Ő mégis megmakacsolta magát.
-Nos nagy szükségem lenne rá ahhoz, hogy megtaláljam Edward Cullent.- mondta és hőn szeretett kedvese nevénél mélységes fájdalom volt hangjában. De nem segíthettem neki.
-Hagyd őt Aro.-szólalt meg Chelsea. Amit kért az túl sok volt, de ő a klánom összetartója. Ő a lelke mindennek. Nélküle oly sok hűséges szolgám és társam nem lenne. Az ő képessége a legfontosabb nekem.
-Tudod, hogy nem tehetem.- fordultam hozzá és reménykedtem, hogy végre észhez tér és nem kér tőlem lehetetlent.
-Tudod, hogy mi lesz akkor. - fenyegetett.
-Fenyegetsz engem?- kérdeztem és hangom kissé élesebben szólt.
Már csak arra lettem figyelmes, hogy Chelsea felé rohanok és azt érzem, hogy ki kell józanítanom őt. Bella abban a pillanatban közénk ugrott és engem hatalmas hanggal csapott a márvány falba, ami akkor darabokra hullott szét. Chelseat most már teljesen megnyerte magának.
-Azt mondtam, hagyd őt!- mondta most már erélyesebben. Demetri és Felix Bella karján csüngött. A félvér pedig meglepetten nézett hol rám, hol Bellara. Engednem kellett Chelsea kérésének és ki tudja talán ez elegendő lesz arra is, hogy egyszer majd Bella is a seregembe tartózzon. Gondoltam magamban, felálltam leporoltam magam, de ezt a tettét soha nem fogom elfelejteni.

Nahuel szemszöge:

Soha senki sem tett még ilyet értem. Annyi vámpírral találkoztam már és senki sem hitt nekem, de ő a kezdettől fogva elhitte amit mondok. Bízott bennem. Olyan hévvel védelmezett, mintha az édesanyám lenne. 
-És mivel táplálkozol?- kérdezte órákkal később, amikor már Volterra falain túl voltunk.
-Vérrel és emberi étellel is egyaránt. Elélek mindegyiken. -válaszoltam és ő csak bólintott.
Most nekem kellett segítenem, hogy megtalálja azt, amit keresett.
-Miben kellene segítenem?- kérdeztem. Ő kérdőn pillantott rám, mintha nem értené mit kérdezek tőle. - A várban azt mondta, hogy szükséged van rám, hogy megtalálj valakit.- helyesbítettem, hogy ő is megértse.
-Ohh hát azt csak ürügy volt. Hallottam már rólad és tudom, hogy nem ártanál senkinek sem. És halandó gyermek sem vagy már. Aro meg sem próbált téged megérteni. Voltaképpen azért mentem oda, hogy megkérdezzem, tudnak-e valamit a Cullen családról.- magyarázta és én nem értettem, hogy miért mentett meg, ha nem is kellek neki.

Ne haragudjatok rám!

Sziasztok Kedves Olvasóim!

( Már ha akad még ilyen...) 

Először is millió bocsánat azért, amiért eddig nem jelentkeztem, de el sem tudjátok képzelni mennyi minden történt velem ez alatt a két év alatt... Tudom, hogy illet volna akkor is lassacskán felrakosgatni a fejezeteket, de sajnos annyira el voltam havazva, hogy legtöbbször már csak arra vágytam, hogy olvassak valamit vagy csak nyugodtan zenét hallgathassak egy-két szabad percemben. És sajnos azóta történt egy hatalmas nagy baleset a gépemmel...Sajnos egy gép hiba miatt a történeteim fele elveszett és megjegyzem jóval több történetet írtam egyszerre, mint amennyi felkerült ide...szóval legalább a fele elveszett és így mindent írhatok elölről, na persze azokat biztosan, amiket veletek is megosztok. Nem ígérek egyenlőre időpontot, de azt bejelenthetem, hogy most visszatértem. Kérlek benneteket, hogy legyetek türelemmel, mert ahogy tudom írom és bővítem a fejiket és igyekszem minél előbb hozni nektek. Remélem még akad, aki szívesen olvasná :$

Sietek az itt írt történetemmel, de előtte szeretném megtudni, hogy mennyien várjátok az új fejit?! 


Köszönöm mindenkinek a megértését!

Szép Napot!

Üdv.:
Barbara G. Roberts

Életjel....

Sziasztok kedves olvasóim! legalábbis remélem, hogy akadnak még olvasók! Először hatalmas bocsánat kéréssel tartozom nektek, amiért ennyi ideig nem jelentkeztem, de mint azt már írtam is egyszer (elvileg) a napokban estem túl az érettségi kemény szakaszán, a szóbelin. Remélem megértitek, hogy ebben a hónapban sem időm, sem erőm nem volt írni illetve folytatni a történeteim. Bár elhihetitek, hogy szívesebben írtam volna azokat, mint a tételeket bújtam. Bevallom kezdenek már kissé elvonási tüneteim lenni.... :D Na de a lényegre térnék. Azon kívül, hogy bocsánatot kérek, lenne még egy információm. A kezem a szokásos gyulladásban szenved, DE ennek ellenére elkezdem írni, illetve amit elkezdtem fejit befejezem. Szeretnék még egy kicsi türelmet kérni tőletek. Ebben a hónapban már nem igazán tudok frissítést igérni, de a júliusi hónapban minél hamarabb számíthattok az olvasnivalóra. Remélem, megértetek és nem haragszotok rám! De főként azt remélem, hogy akad még pár olvasó, akit érdekel a történetem... :)
Puszi mindenkinek! Jó nyaralást, aki tervezi az utazást valahova! Akik pedig otthon ülnek, vagy bármit is csinálnak annyit, hogy élvezzétek ki a nyár minden napját! <3
Barbie

Halihó!!!!!!!

Szép napot az én kedves olvasóimnak!
Ne haragudjatok, hogy olyan hirtelen eltűntem, de hát szerencsétlenkedtem, valamint eljöttek az írásbeli érettségik ideje, így nem tudtam hozni nektek a fejiket, vagy is ami azt illeti, befejezni sem tudtam az elkezdett részeket, így egy kicsit most bele kell húznom. Kárpótlásul, hogy ne haragudjatok annyira, igyekszem befejezni a következő fejit és hozom, amilyen gyorsan csak tudom. Remélem, nem haragudtatok meg annyira, hogy majd ne kapjak egyetlen komit sem az irományomhoz :(
Puszi
Barbie

4. fejezet-A 3 amazon és a "tündér"

Sziasztok! Hát megszületett végre a 4. fejezet. Sajnálom, hogy ilyen sokat kellett várnotok erre a fejire, ráadásul nem éppen sikeredett hosszúra, de ez most ilyen picurkára sikerült. Nem akartam tovább húzni halasztani, mert annak semmi értelme sem lett volna, majd a következő fejinél kicsit többet írok...Még egyszer bocsi. Jó olvasást! Komizzatok ám rendesen! :) Köszi!

Bella szemszöge:

Amikor egy hatalmas zöld területre értem, vámpírszagot éreztem. Tudtam, hogy vannak itt még rajtam kívül. Hangokat hallottam a hátam mögül és egy morgás kíséretében megfordultam, de nem tartottam túlzottan veszélyesnek az előttem álló vámpírt. Szőke göndör fürtjei lágyan hullottak vállára. Szeme vérvörösen izzottak és egyből tudtam, hogy nem éppen állatkedvelő, de attól még nem tűnt veszélyesnek.
-Nem bántalak.- emeltem fel kezem, és ő látszólag hitt nekem. Közelebb lépett hozzám és bizakodva kémlelt.
-Kachiri vagyok.-nyújtotta felém kezét és én elfogadtam azt.
-Bella.-mondtam, amire ő feltűnően meglepődött.
-Mi az?-kérdeztem.-Talán hallottál már rólam?-érdeklődtem, amire ő csak bólintott.
-Mindenki hallott a nagy Isabellaről, aki halandó létére megszerezte egy vámpír szívét.-lépett ki az erdő sötétjéből egy kissé furcsa tekintetű vámpír. Haja barna színben pompázott és egyenes volt. Nagyon szép nő volt és ezt maga is jól tudta magáról. Kíváncsian felé fordultam és ő kedvesen mosolygott rám.
-Zafrina vagyok.-mutatkozott be.
-Nos te már jól tudod hogy hívnak. Remélem, ha már a hírem megelőzött, tudtok nekem segíteni. Szerintem jól tudjátok, kiket keresek.-mondta magabiztosan.
-Vagy inkább, hogy kit keresel.- szólalt meg egy újabb hang a hátam mögül. Megfordultam és egy rövid barna hajú nő állt mögöttem. Szemei feketén villogtak, mégis kedvességet árasztottak. Közelebb lépkedett hozzám és megölelt engem. -Senna vagyok. Te pedig a híres Bella Swan.-bólintottam. Órákig beszélgettünk, aztán Zafrina és Kachiri elmentek, hogy befejezzék a vadászatot. Engem is hívtak, de én elmagyaráztam, hogy állati véren élek, amitől meglepődtek, de nem szóltak semmit.
-Hogy vagy képes erre teljesen egyedül?-kérdezte Senna, amikor a két nő már távol voltak a réttől.
-Tudod sokáig kérdeztem magamtól ugyanezt az emberi véren élő vámpírok esetére nézve. Hogy vagytok képesek emberi vért inni?-meglepődött ezen, de talán nem is akarta tovább firtatni a dolgot.
-Különleges vámpír vagy, remélem tudod. Még senkivel sem találkoztam, aki ezt kérdezte volna tőlem. -magyarázta.
-Láttad őket?- kérdeztem, de ő elhallgatott.
-Néhány éve hallottam róla egy apró pletykát. Nem tudtam, hogy igaz történet e. Talán nem is érdekelt.-kezdte a mesét.


Senna szemszöge:

-Láttad őket?- kérdezte tőlem és én nem tudtam mit kellene válaszolnom. El kellene árulnom, hogy Edward már rég túl van Isabella Swanon. Már elmúlt a halandó varázsa.
-Néhány éve hallottam róla egy apró pletykát. Nem tudtam, hogy igaz történet e. Talán nem is érdekelt. Carlise nagyon jó barátunkká vált az évszázadok során, hiszen előtte még nem találkoztam akkora önuralommal rendelkező vámpírral, mint amilyen ő volt. Mostanáig.-helyesbítettem. Muszáj volt valamit kitalálnom. Valami hihetőt. Szerettem volna, ha inkább ő maga bizonyosodik meg arról, amit én már rég tudok.
-És?-makacskodott tovább.
-És eljöttek hozzánk. Carlise elmesélte, hogy Edwardot keresik. Elmondta, hogy te meghaltál és Edward megőrült és elhagyta őket. Nem tudják hol kereshetnék, ezért végigjárják az ismeretségi körüket, ahol esetleg meghúzhatta magát a fiúk. Edward. Említették az ír klánt. Azt hiszem odasiettek, és azóta semmi hírt sem hallottam róluk.-meséltem neki, amire ő izgatottan pattant fel a fűből, ahová időközben leültünk.
-Nagyon szépen köszönöm. Ígérem látjuk még egymást és meghálálom a segítségeteket. Számíthattok rám bármikor, csak hívj ha segítségre van szükségetek.-mondta és azzal már el is tűnt onnan. Nagyon remélem, hogy látjuk még egymást, mert van benne valami különleges, ami miatt hamar belopja magát a vámpírok halott szívébe. Nagyon megkedveltem őt és ezzel a testvéreim sincsenek másként.

Maggie szemszöge:

Ott ültem egy fa levágott törzsén, amikor halk neszt hallottam. Vámpírok közeledtek és én nem mozdultam. Vártam, hogy megláthassam, kik az idegennek nem tűnő személyek. A híres Cullen család volt az. Siobhan rám nézett az egyik fa tetejéről és ajkára tette mutatóujját, hogy ezzel is jelezze maradjak csendben. Amikor közelebb értek hozzám, lefékeztek. Nem annyian voltak, amennyiről én tudtam. Még sosem találkoztam velük ezelőtt, csak hallottam. A szüleim sokat meséltek róluk. A szőke biztosan Carlise lesz, a mellette álló nő pedig Esme, mögöttük Alice és a világfájdalmas képű Jasper. Emmett a nagy barna medve most nem éppen azt a külsőt mutatta, amit leírtak róla. Nem nevetett és viccelődött. Szorosan mellette állt felesége Rosalie. Valóban gyönyörű nő volt, ahogy azt Siobhan mesélte nekem. Liam kijött a házból és kíváncsian pislogott vendégeinkre. A kis vörös most nem volt velük. Bár nem rég járt erre, de csak egy barna lányt keresett, a neve Bella volt. Olyan hévvel beszélt róla, ahogy férfi még nem beszélt nőről.
-Láttátok őt?-kérdezte Carlise percekkel később. Apám és anyám egymásra néztek és nem tudták, mit mondhatnának. Láttak egy őrült vámpírt, aki egy halandóról beszélt, aki meghalt, de ő keresi.
-Én láttam.-szólaltam meg hirtelen és csak most vettek észre a fa tetején, ahova érkezésük előtt kerültem. A barna hajú kedves törpe nagyságú lány odasuhant hozzám. Siobhan felmorgott, de én intettem, hogy jól vagyok.
-Hogy hívnak?-kérdezte kedvesen Alice.
-Maggie vagyok.-feleltem mosolyogva. Magához ölelt és mélyeket szippantott illatomból. Talán emlékezni akart rám, mert megesett rajtuk a szívem.
-Edward ki volt kelve magából és Isten tudja hova tartott, de folyton egy Bella nevű lányt emlegetett. Egyszer amikor a réten fürkésztem a madarakat, leült mellém és mesélt arról a lányról. Azt mondta nincs nála gyönyörűbb lány. Még a vámpírok között sem látott ilyen csodálatos teremtést, amilyen az ő Bellaja volt. Barna szempár, barna hajjal és hófehér bőrrel, vérvörös ajkak, pont mint Hófehérkének.-mosolyogtam el magam, hiszen Edward is ugyanezt a mesebeli lényt használta rá. Alice is mosolygott és a tekintette a messzeségbe révedt. Mintha valahol máshol járna már.

***hónapokkal később***

-Elnézést! Tudnál nekem segíteni.- szólított meg egy kedves hang a hátam mögül. Olyan érzésem támadt, mintha ismerném a hang tulajdonosát. Amikor azonban megfordultam magam sem hittem a szememnek. Szellemet látok?-kérdeztem magamtól. Ott állt a halott lány, és mosolygott rám.
-Bella?-kérdeztem, amire ő meglepetten nézett rám.
-Honnan tudod a nevem? Ismerjük egymást?-kérdezte most ő. Bólintottam, majd lehuppantam a zöld pázsitra, ő követte mozdulatom. Leült velem szembe és percekig csak néztem őt. Valóban olyan gyönyörű volt, ahogy nagyon régen Edward mesélt róla.
-Edward azt mondta meghaltál, de te nagyon is élőnek látszol, mármint valóban egy részed halott, de nem teljesen.-hablatyoltam össze-vissza mindenféle hülyeséget. Elmosolyogta magát és lágyan végig simította kezét arcomon. Jól esett. Olyan kedves, ahogy mesélte. Nincs lény, aki nem szeretné őt.
-Igazán? Mesélt rólam?-mosolygott, de aztán gyorsan rendezte arcvonásait. Nem akarta, hogy észrevegyem, amit már rég láttam. Még mindig szereti őt annak ellenére, hogy Edward olyan régen elhagyta már.
-Elment. Őrült módra keresett egy halott szépséget. Ezek szerint nem talált meg.-következtettem, hiszen ha Bella itt és őt keresi, akkor valószínűleg elkerülték egymást a rögös úton.
-Egyedül volt?-kérdezte a vámpír. Bólintottam.
-Vagyis nem sokkal távozása után itt voltak és őt keresték, de aztán ők is mentek. Edwardot keresték, mert őrült módra távozott és menekült előlük. Téged keres talán még most is.-magyaráztam.

***napokkal később***

-Ez a lány annyi bajt hozott már így is ránk!-üvöltötte Siobhan Liamnek. Nem hittem a fülemnek. Berontottam a szobájuk és beszálltam a veszekedésbe.
-Elég volt! Miért kell elítélned őt. Nekem mindent elmesélt és hidd el nekem, hogy nem tudna senkit sem bántani. Edward egyszerűen csak meglátta benne azt az angyalt, amit mindenki más is rajtad kívül. Mitől félsz Siobhan?-ordítottam és hirtelen megfagyott a levegő. Liam most először felnőtt nőként nézett rám, míg Siobhan haraggal.
-Ha benne nem is, legalább apában bízz meg és bennem!-fejeztem be a kiabálást, majd színpadiasan távoztam a helyszínről.
Bella mindent tökéletesen hallott és mégis nyugodt volt. Nem haragudott senkire. Elmondása szerint érthető, amit anyám művel. Megérti őt annak ellenére, ahogy anyám már napok óta beszél róla. Nem is értettem mi baja anyámnak, és talán nem mondja el soha, talán csak akkor ha már Bella nem lesz itt. Bella ezen pár nap alatt olyan lett nekem, mint egy nővér. Tudom, hogy hamarosan útnak indul ismét, de látni akarom még. Nagyon megszerettem és remélem, hogy megtalálja majd amit keres. Annyit szenvedett és megérdemli, hogy végre boldog legyen. Boldognak kell lennie, erre egy örökkévalóságnyi ideje van. Megöleltem őt és csendben feküdtünk a réten. Az éjszaka és a zöld természet körülölelt minket és csak néztük az égen csillogó milliónyi apró pontot. Jó volt így...

3. fejezet-Üde létezésem felé

Sziasztok! Meghoztam a várva várt 3. fejezetet. Azt hiszem egy kicsit szaladtunk az idővel, de mindennek oka van ;) ugyebár :) Remélem tetszeni fog nektek és kapok érte sok-sok komit! :P

Jó olvasást! Ne tartsátok magatokban a véleményt!!!!

Puszy

Bella szemszöge:

El kell, hogy induljak, mert hosszú út áll előttem és egy túl nagy kérés apámtól. Le kell zárjam a múltam, mert nem élhetem jövőm. Egyedül tudom, hogy jobb lesz nekem és jónak kell lennie. Edward, Alice és a többiek már a múlté. Elmentek és nem akartak engem. Senki sem akar engem. Egy szörnyeteget. Az emberek kikerülnek, ha meglátnak, pedig én éjszakánként a segítségükre sietek és ezt úgy értékelik, hogy ha meglátnak félnek tőlem. Szép mondhatom.-hökkentem meg magamban. Mit is tehetnék, hisz egykor én is tehetetlen voltam a vámpírokkal szemben és ennek az lett a vége, ami most vagyok én is. Edward elhagyott és miatta ez lettem, aki mindig is szerettem volna, bár nem így. Nem ilyen áron, hogy őt elveszítem. A ház az enyém marad. Charlie azt akarta, hogy ez mindig itt legyen nekem. Kitaláltunk egy álnevet, amit használok és ezen az álnéven örököltem a házunkat. Jacob rengetegszer meglátogatta apámat, ahogy a szomszédaink is. Ők láthattak, hisz ezt a Bellat senki sem ismerhette azelőtt. Ők új lakók, így nem tudták, hogy én Bella Swan vagyok, Charlie rendőrfőnök egyetlen lánya.
Amúgy jelenleg épp rohanásban vagyok. Úgy értem szó szerint rohanok. Nem is szinte repülök. Érzem az adrenalint a véremben, ahogy a szél belekapaszkodik a hajamba. A messziség, a határtalan út, a végtelen csak engem hív. Erdők, mezők, patakok illata lengi be orromat és imádom ezt érezni. Amikor még Charlie élt nem tudtam túl sokat házon kívül tartózkodni, főleg nem ilyen sokat. Már három napja, hogy ő elment. Ő is itt hagyott és én útra keltem. Még nem tudom, merre visz az utam. Azt sem vagyok képes kideríteni, hogy ők hol vannak. Képtelen vagyok megint találkozni azokkal, akik annyi fájdalmat okoztak nekem. Most, hogy Charlie is elment és ha én még ember lennék, könnyen végezhetnék magammal, de így nem tudok.-és akkor, hirtelen eszembe jutott egy ötlet, amit még ő említett. A Volturi, de akkor mindenki megtudja, hogy Isabella Swan életben van. Már úgy sem számít. Eddig sikerült elbújnom előlük, akkor is fog, amikor már tudják, élek. Isabella Swan él és eljött, hogy lezárja a múltját.
Hirtelen egy vörös szempárral találtam szembe magam és az a tekintet azonnal ledermedt, ahogy találkozott enyémmel. Nem tudtam, mi tévő legyek, így csak megköszörültem torkomat, amitől még mindig nem vette észre magát.
-Bocsi, de valami gond van?-kérdeztem talán kicsit bunkó módon, de hát ha az embert így megbámulják, kissé idegesítő tud lenni.
-Nem semmi. De te új vagy itt ugye?-kérdezett vissza. Bólintottam. Mit is mondhattam volna? És akkor hirtelen eszembe jutott, hogy illedelmesen be kellene mutatkoznom és talán még segítséget is kapnék.
-Stefan vagyok.-előzött meg tervemmel.
-Bella.-nyújtottam kezet.
-Bella Swan?-lepődött meg hirtelen. Mégis honnan ismerne engem?
-Ismerjük egymást?-kérdeztem.
-A helyzet az, hogy mindenki hallott már a modern Rómeó és Júlia történetéről, azaz Bella és Edward történetéről. Mind úgy tudtuk, rosszul végződött a kapcsolatotok.-mondta.
-Akkor mind tévedtetek, vagy talán mégsem, hisz Edward elhagyott engem...-mondtam, bár nem is értem, miért osztottam meg vele ezt a dolgot. Ez csak rám tartózik, ez csak az én fájdalmam.
-Sajnálom! Edward nagyon hülye volt, ha ezt tette.-szólalt meg hirtelen és én úgy éreztem van ebben a vámpírban valami, ami engem biztonsággal tölt el. Elmosolyogtam magam, de eszembe jutott egy keserű gondolat.
-Vagy talán pont ő cselekedett helyesen.-mondtam, majd hátat fordítottam, hogy folytassam utam, de ő megállította. Kezét finoman karomra helyezte, amire én megfordultam.
-Kérlek várj! Ne menj még! Talán tudok segíteni.-kérlelt és valamiért én úgy éreztem maradnom kell. Nem haboztam sokáig, csak bólintottam.

***hónapokkal később***

-Héj Stefan! Ne ez nem ér.- kacagtam, ahogy Stefan csalni próbált játékunk közben. Épp farkas szemet néztünk egymással, de ő meg akart nevettetni. Vladimir pedig nekem próbált segíteni, nem sok sikerrel. Nagyon jóban lettem ezzel a román klánnal. Sosem gondoltam volna, hogy valaha miattam fog valaki is állatvérre váltani. Sokat változtak ezalatt a pár hónap alatt. Voltaképpen majdnem egy éve már, hogy itt vagyok. Itt minden olyan nyugodt, de egy hete mégis úgy döntöttem tovább kell indulnom. Megígértem apámnak és túl sokat segített nekem ahhoz, hogy csak úgy félredobjam azt az ígéretet. Egyébként már rég feladtam volna az ötletet, hogy megkeresem őket.
-Nem akarom, hogy elmenj!-szólalt meg Vladimir amikor vége lett a játéknak és csalós Stefan nyerte. Elmosolyogtam magam. Nekem sem volt túl sok kedvem hozzá, de az ígéret szép szó.
-Tudom, és én sem akarok, de az ígéret számomra szent, főleg, ha apámnak teszem. Sajnálom! Ígérem, visszajövök még!-tettem szívemre kezem, amire Stefan és Vladimir nevetésben törtek ki.
-Tudod Bella a vámpírok ritkán esküdöznek felemelt kézzel.-kacagta Stefan. Sokszor próbálkozott nálam. Nem érez irántam semmi komolyat, legalább is én így érzem, de felettébb nagyon tetszem neki és ez elég ok arra, hogy maga mellett tartson, de én erős önálló nő vagyok és senki sem birtokolhat, ezt ő is tudja.
-Na akkor nekem most mennem is kell.-mondtam, amikor percekkel később útra kész voltam. Stefan azonnal előttem termett és egy szenvedélyes csókot nyomott ajkamra. Meglepett voltam, ezért nem tudtam rögtön reagálni a csókra. Ő ezt persze győzelemnek tekintette, de amikor egy pillanat alatt Vladimir előtt termettem búcsúzásra, rájött semmi sem változott bennem.
-Bella én...-kezdett valamit mondani, de Vladimir közbeszólt.
-Ugyan testvérem hagyd már menni, hisz látod az ígérete becsületbeli ügy.-viccelődött a szőke vámpír. Én jól vállon terítettem, aminek csak egy megjátszott "áu!" lett a vége. Majd hátat fordítottam, ahogy már azt hónapokkal ezelőtt is tenni akartam, de most valóban elindultam a hosszú útra, ami talán soha nem ér véget.

Tanya szemszöge:

Edward és én szeretjük egymást. Isabella Swan mára már csak egy emlék marad. Egy sajnos örökké tartó emlék. Nem tudtam sosem elvenni tőle, így az élet vette el. Boldog vagyok, mert most már engem szeret. Ha feltámadna sem tudná elvenni tőlem. Már nem. Engem szeret, hisz ő csak egy törékeny halandó. A Cullen család is jobban kedvel engem, mint a halott lányt.
-Tanya hol vagy?-keresett szerelmem én pedig hirtelen leugrottam a fáról, amin épp pihentem. Mostanában én is sokat vagyok távol a háztól. Nem tudom, valamit érzek, ami rohamosan közeledik felénk és mindent megváltoztathat.Kicsit félek is ettől, de mindenre kész vagyok, hogy Edwardért harcolhassak. Akár a családommal is szembeszállok, de Edward mellettem marad.
-Hát itt vagy?-mosolygott Edward, én pedig ajkára lágy puszit nyomtam, ami vadabbá változott és letepertem szerelmem, ahogy már oly sokszor eddig.
Szerelmem végig simította kezét hajzuhatagomon és csókolni kezdte nyakam vonalát, le egészen a mellemig. Lágyan masszírozta azokat és én felnyögtem a vágytól, hogy máris bennem legyen. Letéptem róla a ruhát, és nem gondoltam arra, hogy valamiben haza is kell mennünk. Ő sem gondolt erre, mert abban a pillanatban hallottam vadonatúj ruhám halálának hangját. Megszabadultunk a zavaró anyagoktól és szerelmem máris a magáévá tett engem. Olyan sok szenvedélyt zúdított rám ezekben a pillanatokban, amit nála nem is tudott volna. Kicsit durván, de azért élveztem ezt is, a fának nyomott és erős lökésekkel küldött a csúcs felé. Én meg csak kéjesen a nevét ismételgettem.
-Edward!-nyögtem, amikor már csak centikre voltam a beteljesedéstől.
Megremegtem alatta és már semmit sem láttam a gyönyörtől, még éreztem, hogy szerelmem is célba ért, de aztán már csak a tisztulást érzékeltem...


Alice szemszöge:

Semmihez sincs kedvem. Edward olyan hülye, hogy mindezt megtette, bár jól tudom új életet kell kezdenie, de én túl jól ismerem ahhoz, hogy tudjam minden csak egy álca. Oh, ha Bella még sem halt volna meg, akkor most minden más lenne. Itt lenne velünk és én boldogan kínozhatnám a sok-sok vásárlással, amit úgy "szeretett".-egy-egy emlék láttán elmosolyogtam magam. Hányszor próbáltam megszeretetni vele ezt a kiváló hobbit, de ő túl makacs volt ehhez.
-Alice, kérlek ne csináld ezt!-könyörgött ma már sokadszor Jasper. Igen ő sajnos saját érzelmei mellett még a mienktől is szenved.
-Sajnálom! Nem tudok belenyugodni, hogy a legjobb barátnőm nincs többé.
-De hiszen annak már lassan fél évszázada.-próbált nyugodtságra bírni szerelmem, de ezzel valahogy csak rosszabb lett a helyzet.
-Valóban, de te mint az érzelmek gyakorlója igazán tudhatnád, mit éreztem Bella iránt és még most is ugyanazt érzem attól függetlenül, hogy már nincs többé!-emeltem meg hangom a végére. Abban a pillanatban Esme és Carlise rontott a szobánkba és engem lefogott, hisz észre sem vettem, hogy Jaspert teljesen a falhoz szorítottam, bár még nem értem hozzá egy rossz mozdulattal sem. Talán készültem rá, talán nem.
Megőrültem. Igen biztosan őrült vagyok, mert oly sok évszázada már, hogy Jaspert szeretem és ilyen még soha sem fordult elő közöttünk. Sem nála, sem nálam. Őrült lettem. Alice elveszett bennem valahol az út során... A vámpírok képesek meghalni? Vagy talán csak a Bella szerint létező lelkemet elvesztettem valahol?

Sajnálom!!!!

Sziasztok! Tudom-tudom azt írtam ki, hogy hozom a fejit még két nappal ezelőtt, de sajnos elmaradt a befejezésével, így halasztanom kell egy kicsit...igyekszem vele és ha holnap nem is, de keddre ígérem kész lesz és akkor olvashatjátok is a 3. fejit! Még egyszer nagyon sajnálom és bocsánat a várakoztatásért! BÚÉK!