1. fejezet-Harcolj!

Sziasztok! Remélem, már nagyon vártátok ezt a fejit...én már igen :) Őrülnék néhány kominak, de ha sokat kapok, annak még jobban :) és remélem, hogy tetszeni fog nektek! Jó olvasást! Puszi

Bella szemszöge:

Már napok teltek el és én még mindig ugyan ott térdepelek, ahol aznap este, amikor az egyetlen élő szerettem elhagyott. El kellene temetnem őt. A házat rám hagyta egy örökségben nyomatékosította kívánságát. Persze álnéven, hiszen nem lehet egy halott lányé. Senki sem fog megismerkedni velem, az ügyvédek intézkednek helyettem, ők pedig úgy sem ismerték Isabella Swant. Senki sem ismeri. Feledésbe merült a neve, de nem hagyom, hogy Charlie Swan is lányához hasonlóan járjon. Erre megesküszöm, különben itt helyben pusztuljak a pokol lángjai között. Valószínűleg egyszer majd valóban ott rohadok, de akkor már semmi sem fog számítani nekem. Anyám boldogan él és abban a hitben van, hogy az egyetlen lánya halott. Jól hiszi. Bella meghalt az őt ért fájdalmakban. Elvesztette élete értelmét, aki számára a levegőt jelentette. És ha ez még mindig nem volt elég, akkor most elvesztette az egyetlen személyt, aki elfogadta őt azokkal a hibákkal, melyekkel senki más nem volt képes. Egy undorító szörnyeteget nevelt Charlie Swan. Azt hitte benne él még az egyetlen lánya, de ő is tévedett. Az a lány meghalt akkor, ott, abban az erdőben. Azon a hideg, nyirkos éjszakán, amikor az életem romokba dőlt.
Erőtlenül próbáltam felállni, de sokszor neki kellett iramodnom, mert gyengén és tehetetlenül visszaestem a padlóra, aminek egy része darabokban állt. Lehajoltam apámhoz és felemeltem őt. A ház hátsó udvarához mentem és ásni kezdtem. Az eső már napok óta zuhogott megállíthatatlanul. Percek alatt készítettem egy koporsót is, melyet kibéleltem apám vánkosával és kedvenc plédjével, melyet foci nézés közben terített magára. Finoman befektettem őt örök nyughelyére és ismét néma zokogásba kezdtem. Egy aprócska keresztet helyeztem a földhalomra és gyengén rogytam a végébe.
-Megígérem, hogy megkeresem őt! Esküszöm!-üvöltöttem az égre nézve, de szemem eláztatták az esőcseppek így nem bírtam sokáig felfelé nézni.
Nem hittem el, amit az imént mondtam, de ha ez volt az utolsó kívánsága, akkor megesküszöm, hogy minden erőmmel, azon leszek, hogy boldog legyek és megkeressem őt. Charlie Swan rendőrfőnök kívánsága számomra parancs. Elmosolyogtam magam, hiszen annyi emlék kúszott elmémbe és nem is tudtam, melyiket nézzem meg alaposabban.
"Ott álltam a reptéren és egy esetlen, kétségbeesett toporzékoló apát láttam a számtalan turista és utazó között. Rám nézett és azonnal fülig érő kissé izgatott mosollyal rohant felém. A bőröndjeim egy pillanat alatt elengedték kezem és új személy kezeiben élvezték további útjukat. Charlie, vagyis apa láthatóan ideges volt. A viszontlátás mindig apró feszültséggel tölti el az embert, főleg ha ilyen hosszú idő telik el. A rendőrfőnök nem is utazhat mással, mint az ő rendőri autójával. Bedobta a csomagtartóba a cuccaim, és én az apró kaktuszommal pattantam az anyósülésre.
-Kapcsold be magad!-utasított, pedig csak épp, hogy beültem és  amúgy is jól tudom, mi a KRESZ.
-Tudom Charlie!-mondtam és csalódott képe láttán azonnal rájöttem, hogy a megszólítás ránézve bántó lehetett. -Apa.-javítottam ki magam, amire egy mosolyt erőltetett magára, majd már az útra figyelt.
-Sajnálom Bells! Még hozzá kell szoknom, hogy milyen nagy lány lettél. Már vezetsz is...-mondta, bár kissé remegett a hangja. Én sem éreztem másként magam. Sokáig csendben ültünk és én az utcákon sétáló embereket figyeltem."
Az emlék hatására elmosolyogtam magam. Emlékszem aznap alig beszéltünk. Akkor kaptam azt a - Edward szerint- tragacsot, amit annyira imádtam. Sajnos Jacobék rávették apát, hogy adja el, elvégre én már nem veszem hasznát, hiszen "meghaltam". Persze nekik is jobb volt, ha így tudják. Jacob szerelmes volt belém. Talán mostanra talált magának egy hozzá illő lányt, aki meg is érdemli őt.
"Apa épp az asztalnál ült, amikor Edward és én baseball meccsre készültünk egy hatalmas rétre. Edward akkor mutatkozott be apámnak hivatalosan, mint egyetlen lánya egyetlen udvarlója. Mekkora hazugság is volt az egész. Felesleges volt minden erőlködése, hiszen nem tudott szeretni. Nem tudta viszonozni azt az ajándékot, amit én is kaptam azzal, hogy megismertem őt. Nem voltam elég neki."-erre az emlékre és gondolatra összeszorult rég halott szívem. Nem bírtam tovább és berohantam az erdő sötétjébe. A fákon ugrálva sok minden járt a fejemben, de leginkább egyetlen kérdés: Hogyan tovább?



Edward szemszöge:

Bella nélkül olyan ez az egész, mintha a pokol legmélyebb bugyrában égnék az egekbe szökő lángok közt. A szobámból elveszett a legapróbb fény sugár is. Nélküle nem kell. Semmi sem kell, ami eddig szép volt és boldogsággal töltött el engem. Meg akarok halni, mert amíg élek, minden percben önző módon visszarohannék hozzá. Nem élek a családommal. Család? Milyen szép is lett volna Bellaval családot alapítani. Ha nem az életén múlt volna szerelmünk, most biztosan boldogan tervezgetnénk a közös jövőnk. Minden más lett volna. Fél év telt el és még mindig képes vagyok távol tartani magam tőle. Bárcsak már akkor képes lettem volna erre, amikor megpillantottam őt az iskola ebédlőjében! Legalább most ő nem szenvedne miattam. Vajon sikerült neki új életet, új szerelmet találni? Vagy egyáltalán, ha még nem is talált senkit, majd fog? Tud szeretni valakit, aki nem én vagyok? Én nem vagyok rá képes.
A telefonom halk búgása zavarta meg gondolataimat. A kijelzőn Rosalie száma villogott. Először arra gondoltam, hogy nem veszem fel, de rájöttem, hogy ha Rose hív, akkor biztosan fontos lehet, mert Aliceről ez nem mondható el. Ő csak azért hív nap, mint nap, hogy cseszegessen tetteim miatt. A telefon türelmetlenül rezgett kezemben. Úgy döntöttem, felveszem és ha csak idegesíteni akar, azt a telefonom szívja meg.
-Hallo!-szóltam rekedt hangon az apró készülékbe. Egy pillanatnyi csönd volt a válasz, madj egy halk sóhajtás. Valami baj lehet, ha Rose ilyen nehezen akarja elmondani.
-Mi a baj Rosalie?-kérdeztem és egyre idegesebb lettem ettől a csöndtől.
-Nézd Edward a többiek nem akarták, hogy megtudd, de én nem nézhetem tétlenül, hogy te olyan messze vagy tőlünk, amikor már elmúlt a veszély. Visszajöhetsz hozzánk. Már senki miatt nem kell messzire futnod.-mondta húgom, de semmit sem értettem. Miről beszél? Milyen veszélyről karattyol?
-Miről beszélsz Rosalie?-kérdeztem türelmetlenül. Ideges voltam, már nagyon az voltam.
-Nos a kis emberről. Meghalt...-mondta és már semmi mást nem hallottam, mert ez az apró mondat visszhangzott fejemben. Ahogy csak tudtam, rohantam. Épp Londonban voltam, de most már Olaszország volt a cél. Volterra várában tartózkodik az uralkodó fejedelem és nekem rájuk van szükségem. Ha ők nem segítenek, majd megkeresem magamnak a bajt.

***50 évvel később***

Hiába minden próbálkozásom, ma már bele kellett törődnöm abba, hogy örökre elvesztettem őt. Alice rávett, hogy költözzünk egy időre Alaszkába, bár nekem semmi kedvem Tanya idegesítő próbálkozásaihoz. Esme szerint tovább kellene állnom, ahogy szinte az egész család szerint is, de én nem akarok. Mit tegyek, ha a szívem úgy sem képes másért dobogni. Igen még ha halott is, Bella képes volt arra, hogy megdobogtassa, melegséggel töltse meg. Erre senki más sem képes. Egy apró szikra, egy apró emléke, mely nem az enyém volt, folyton egyet suttogott fülem mögött. Harcolj! Miért? Mi értelme, ha ő még csak valahol a nagy világban sincs. Elment egy tiszta helyre, ahol sajnos engem hiába is várna. Alice látomásában megölte az a féreg, akit már a baseball meccs napján meg kellett volna ölnöm. Bella az utolsó perceiben is engem féltett. Azt kérte, legyek boldog és éljek tovább valaki mellett, aki megérdemel engem. Ez fáj a legjobban, hogy ő ilyen jó. És én? Pokolra való vagyok.

Victoria szemszöge:


***50 évvel ezelőtt***

Biztos vagyok abban, hogy James tettének nem lesz jó vége. Elvégre ő mégis csak a Cullen család kabalája volt. Így leszívni. Még csak nekem sem hagyott belőle. Kereshettem magamnak egy másik zsákmányt. Egy két lábon járó vérkamrát.-elmosolyogtam magam, mert ezt a megnevezést még James és én találtuk ki. Elképzelni sem tudom, mit élhetett át ez a szerencsétlen halandó, amikor Edward Cullen elhagyta őt. Félek, hogy a halála még nagy bajt hozhat a fejünkre. Laurent a baseballos eset után  külön vált tőlünk. Talán jobb is így, elvégre most úgy is csak rinyálni, amiért kicsináltuk azt a lányt. Kezdetektől fogva védte a Cullen klán minden egyes tagját, még akkor is, ha az egy ember volt. Úgy gondolta, ők nem esznek embert, hát háziállatként jók lesznek. Háziállatra pedig nem illik vadászni.-ezen mosolyognom kellett. Ő mindig is betartotta a saját maga alkotott szabályait. Barom!
-Most mi legyen vele?-kérdeztem, amire James csak meglendítette a vállát. Hát neki tényleg ennyire mindegy? Nem akárkit csapolt le. Ő a rendőrfőnök lánya és biztos vagyok benne, hogy nem nézik majd tétlenül az eltűnését.
-Majd én megoldom jó? Ne is törődj vele, kit öltél meg!-förmedtem rá, majd hátamra kaptam a testet és házáig futottam vele. Egy laza ugrással a szobájába kerültem. Ágyára fektettem, egy kép keretet apró darabokra törtem és egy üveg szilánk segítségével hosszú vágást ejtettem csuklójának azon pontján, ahol James megharapta őt. Egy kevés vér szivárgott még kezéből, de már nem sok volt. Kiugrottam az ablakon, mert hallottam, hogy a halandó apja a szobájába tart. Még hallottam a kétségbeesett hangját, de rohannom kellett. Nem vártam meg, mit reagál még rá. Futottam és bele sem gondoltam abba, mi történhet még a lány halálán kívül...