7. fejezet-Menyegző

Sziasztok! Ne haragudjatok, tudom, hogy tegnapra ígértem a fejit, de mostanában eléggé összejöttek a dolgok, így a fejik egy kicsit késnek mostanában, amíg össze nem szedem magam... :( Sajnálom, tényleg. De most azért hoztam a fejit, hogy olvassatok egy kicsit! Remélem, azért kapok komit! :)

"A mai kapcsolatok attól üresek, hogy nincs ott az angyal. Vagy, mivel üresek, nem jön az angyal. Nem igazi barátság, nem igazi szerelem, pedig azzá tudna válni egy pillanat alatt."



Clark szemszöge:

Alig hittem a fülemnek, amikor meghallottam a hírt, amit Nigel barátomról terjesztettek. Ha ezt Lucifer meghallja, biztosan mindketten meglakolnak emiatt a tettük miatt. Szerelembe esni egy jó angyalba a legnagyobb bűn, amit a mi fajtánk valaha elkövethet. Sajnáltam, bár abban igaza volt, hogy nem tudhatjuk milyen érzés a szerelem, főleg nem egy ilyen jó angyalban, mint amilyen az az Elaine volt. Láttam róla a képeket, együtt néztük a tiltott és titkos találkák eseményeit. Boldogok voltak, olyan boldogok, amilyen én is szerettem volna lenni, de egy ilyen szörnynek, mint nekem nem igazán lehet örömteli élete. Bár az is igaz, hogy életnek sem igazán nevezném az enyém.
Ha egyszer valaha én is szerelembe esek, akkor az életem árán is megfogom védeni az ő életét. Kerüljön bármibe, ő életben marad. Ha önzőségem el is kell dobnom. Ha őt el is kell hagynom, megteszem, de nem hagyom, hogy miattam életét veszítse.


Bertram szemszöge:

Alice és Amabel a két nagy lányom felnőttek. El sem hiszem, hogy eljutottunk idáig. Szerelmemmel néhány évezreddel ezelőtt még csak azt tervezgettük, hogy a gyerekek milyenek lesznek, ha felnőnek, s most eljött a pillanat, hogy az álmaink be is teljesüljenek.
Elnézem őket és mint két tojás, de mégis valami különös, valami rejtélyes ellentét van bennük. Nem tudom megfejteni, mi az, de tudom, hogy ez mindkettejüket elég erőssé teszi az elkövetkezendő harcokhoz.
Amabel mosolya hét határra szól, a földi lét teljes valóját beragyogja. Alice bánattal teli tekintette pedig esővel árasztja azt. A nap és az eső játéka a szivárvány, pont úgy, mint az ő testvériségük. Hol ellenségeskednek, hol szövetséget kötnek. A sűrűn váltakozó kapcsolatuk szüleménye egy csodálatos világ.
-Drágám, csak nem nosztalgiázol?-kérdeztem feleségem és én egy pillanat elmosolyogtam magam, hiszen ő már túl jól ismer. Szavak nélkül értjük meg mit érez a másik. Talán valaha Alice is megtalálja számára ezt a férfit. Azt a felét, aki majd kiegészítve őt, ismeri minden mozdulatát, az egész lényét és azt, amit együtt alkotnak majd. Amabel Bonaventura személyében egy szinte tökéletesnek mondható társat talált. Féltem őket. Tudom, Amabel tökéletes kezekben lesz, de már nem velünk. Már nem lesz az én pici lányom. Alicet még inkább féltem, mivel ő merész útra készül, teljesen egyedül lesz és fentről aligha tudok rá vigyázni. Boldogabb lennék, ha ő is találnak magának egy párt, akit szerethet minden porcikájával. Sokkal jobb lenne annál, amire épp készül.
-Tudod csak aggódom. Boldogok lesznek. Mindketten másképp döntöttek, de azt hiszem helyesen. Tudják mit csinálnak, hiszen egész életükben arra tanítottuk őket, hogy bármit is tesznek, helyesen tegyék.-feleltem pár perc elteltével, amit szerelmem is észrevett. Puhán végighúzta mutatóujját ajkamon, majd egy finom, visszafogott, de szerelemmel teli csókot lehelt ajkamra.
-Szeretlek!-mondta és szorosan magához ölelt. Én is épp olyan szorosan tartottam karjaimba, ahogy ő vágyott oda.
-De én sokkal jobban.-próbáltam egy kicsit viccelődni, amire feleségem hatalmasat bokszolt mellkasomba. Na persze nem fájt, de azért egy kis tettetés még nem árt senkinek.
-Te kis sunyi alak.-csipkelődött tovább Angelica.- Emlékszel, amikor még mi álltunk egy ilyen fontos döntés előtt, mint a lányunk?-kérdezte. De hát elhiszem, hogy ma csak az egyik lányunk esküvője lesz, de ez nem elég indok arra, hogy egyesszámban beszéljünk a gyermekeinkről. Elvégre kettő van.
-Angelica ne felejtsd el, hogy Alice is a mi lányunk és bár nem vér szerint, de ott van még Annie is és most már Christiana is a családunk tagja lett.-hitetlenkedtem, amire feleségem csak dühös tekintettel meredt képembe, majd sarkon fordult és kiment oda, ahol a szertartás várható.
Idefent egy esküvő kicsit másként megy, mint a földi paradicsomban. Atyánk először megáldja és felszenteli a házasodni kívánó angyalokat, kezdve természetesen a menyasszonnyal. Áldást és szentelt vizet vet a szent testre, ami ugye még érintetlen. Fontos, hogy a leány, aki menyasszony lesz, még tiszta nő legyen.
Lassú és megfontolt léptekkel indultam az összegyűltek körébe, hogy örömapaként nézhessem végig lányom felvonulását.
Amint kiértem Alice szomorú arcán akadt meg pillantásom. A szívem összeszorult, amikor őt bánatosnak látom. Nem bírom, ha bántják. Angelicaval folyton miatta veszekedtem, bár erről ő nem tud, hiszen addigra mindig elrohan egy nyugodt helyre. Jól tudom, hogy a döntésében nagy szerepet játszik az is, ahogy az anyja viselkedik vele, de ő nem tud valamit, ami miatt valahol megértem a feleségem. Alice nem tudja, hogy Angelica testvére...
-Bertram hát itt vagy?-érintette meg valaki a vállamat. Abban a pillanatban fel fordultam és széles mosollyal fogadtam feleségem legjobb barátnőjét, Daisyt.
-Áh Daisy! Szia! Őrülök, hogy a lányod ellenére eljöttél. -üdvözöltem őt, elvégre nehéz lehet neki most azt látni, hogy a mi lányunk megházasodik, míg az övé valahol a földön van és ki tudja mit csinál most.
-Nos most, hogy megtudtam, mi ez az egész, még fájdalmasabb a hiánya és a tudat, hogy ő ...-kezdte a mondatot, de abban a pillanatban megszólalt a nászinduló és atyám oldalán ott tündökölt Amabel. Mosolya az egész világra mosolyt és napsütést csalt.

Amabel szemszöge:

-Lányom, készen állsz a felelősség vállalásra? Mert jól tudod ettől a naptól kezdve az életed a te kezedben van, immár teljes egészében.- mondta atyám, én pedig egy izgatott bólintással feleltem. Nem voltam képes többre, elvégre ezek az utolsó percek, amiket még magam töltök.
-Akkor induljunk, mert Bonaventura már biztosan ideges, mert nem áll mellette a menyasszony.-viccelődött atyám, majd karját felém nyújtotta és én büszkén fontam kezem karja köré. Abban a pillanatban megszólalt a várva várt dallam és én lassú, az ütemhez illő léptekkel indultam meg a virágokkal díszített székek között. Körbepillantottam és mindenhol önmagam boldogságát véltem felfedezni az arcokon, mintha csak tükörbe néznék. Mérhetetlenül boldog voltam, de ugyanakkor szomorú is, hiszen épp most pillantottam meg húgomat, aki olyan fancsali képet vágott, mintha nem a nővére esküvőjén, hanem a temetésén lenne. Egy pillanatra megtorpantam és ez mindenkinek feltűnt. Láttam kedvesem arcán a riadtságot, ami bizonyára előző tettem miatt volt, bár ő nem tudta, hogy nem miatta, hanem húgom láttán blokkoltam le a sorok között.
Aztán amilyen hirtelen megálltam, olyan hirtelen indultam meg előre, hogy mi hamarabb odaérjek kedves hitvesem oldalára. Illetve leendő hitvesem oldalára, hiszen a szerelmünk valódi valója még csak most kezdődik el.
Atyám szerelmem kezébe csúsztatta enyémet és velünk szembe foglalt állóhelyet.
-Nos kedves testvéreim, gyermekeim! Azért gyűltünk ma itt össze, hogy egy csodálatos pár szent kötelékében lehessünk örömteli tanúk. Számomra megtiszteltetés, hogy e két szerelmes angyalt egy ÖRÖK életre összekössem ...-kezdte beszédét Isten és én szavai által egyre nyugodtabb lettem.

Christiana szemszöge:

Az angyalok lassacskán összegyűltek és helyet foglaltak. Hatalmas nyüzsgés volt, de ennek ellenére nem volt nehéz észrevenni drága barátnőm kicsit sem boldog arcát. Valamiért nem éreztem benne azt az örömöt, amit egy jó testvérnek kellene, amikor a nővére házasságot köt élete szerelmével.
Belegondoltam, hogy milyen lehet házasságot kötni, de sajnos semmi emlékem nem volt. Nem tudtam még csak elképzelni sem, milyen érzés. Lassú, nagy léptekkel közeledett leendő férje felé a menyasszony. Körbe-körbepillantottam az összegyűlteken és mindenkinek egy száz százalékig boldog mosolyt küldött. A felénk közeledő angyalról egy másik angyalra tévedt tekintetem, de ő nem azt az örömöt mutatta, mint nővére. Kicsit oldalba böktem, de erre is csak egy fej rázás volt a válasza. Napok óta, hogy elment Elaine és ő nincs magánál. Nem olyan rég óta ismerem őt, de én is nagyon hamar megszerettem és nekem is hiányzik, de szokták mondani, az élet megy tovább...
-Jól vagy?-kérdeztem, amikor egy apró könnycsepp csillant meg szeme sarkában. Ő bánatosan felém fordította tekintetét és én is úgy éreztem, sírni fogok. Már nem kellett sok ahhoz, hogy lehulljon az első könnycsepp, hogy aztán a többi megállíthatatlanul kövesse az első szökevényt.
Alig láthatóan végig simítottam hátán és próbáltam visszatuszkolni a szabadságra vágyó sós nedvet a szemem sarkában. Alice is a könnyeivel küszködött, már azokkal, melyek még követték volna társukat, de ő megállítottam. Mindig is tudtam, hogy ő egy rendkívül erős személyiség. Olyan, akit bárki megirigyelhetne. Nagyon sok mindent megélt már és sosem, egy percre sem láttam gyengeséget a szemében. Soha! És őszintén szólva ez néha megrémisztett engem, de most már tudom, hogy erre csak büszke lehetek, hisz a barátnőm csak egy apró támaszra van szüksége, viszont nekem hatalmasra és ezt tőle ilyen akaraterővel megkaphatom, ahogy sok minden mást is.
-Tudod egy pillanatra elgondoltam milyen más lett volna minden, ha anyám és apám kimutatta volna az állítólagos szeretetét. Ha a nővéremhez hasonló én is azt tettem volna, amit a szüleim elvártak tőlem. Most ő kis kedvenc és mindegyik csak rá büszke. Én csak egy elfuserált gyerek vagyok a szemükben és ez talán most már így jó. Elvégre én elmegyek innen és valószínűleg örökre. -tette még hozzá, bár az utolsó három szót már csak maga elé suttogta, de így sem volt nehéz meghallani.
Visszafogottan, hogy mások ne lássák, átkaroltam a vállát és közelebb húztam magamhoz. Majd csak ennyit súgtam fülébe.
-Ne aggódj! Én mindig ott leszek melletted és vigyázni fogok rád, még ha már egy testben is leszek, a szívem mindig hozzád húz majd...-súgtam, ő pedig meghatott tekintettel nézett két szemembe és az előzőleg megállított sós nedv most ismét futásnak eredt arca domborulatain.

6. fejezet-Levágott szárnyak

Sziasztok! Meghoztam a várva várt fejezetet! Remélem őrültök! Nem is húznám tovább az időt, jó olvasást hozzá! Puszi! És őrülnék néhány kominak is!

Daisy szemszöge:

Annyira boldog vagyok. Úgy érzem Alice, Christian és Annie barátsága elég lesz arra, hogy végre elfelejtse a földi életet. Nem akarom, hogy úgy végezze, mint Amanda. Amanda is angyal volt, de hiúsága a földre hívta és tiltott gyümölcsre vágyott. Ő volt Angelica...-merültem emlékeimbe, de ekkor lányom idegesen rohant be a házba. Nem értettem, mi ütött belé. Ő csak össze-vissza dadogott valami lebukásról.
-Fény derült a titkomra. A legféltettebb titkomra. El kell mennem.-jelentette ki és én még csak nem is vitatkozhattam vele emiatt.

***pár nappal később***

Itt ülök lányom szobájában és várom, hogy valami hírt adjon magáról. De még mindig semmi. Olyan hirtelen ment el és még csak el sem mondta, mi történt. Össze-vissza hadovált valami titokról, meg lebukásról, meg valami Nigelről, de nekem még mindig nem állt össze a kép. Mi ez az egész?


Nigel szemszöge:

Annyira jó volt. Most már tudom, igaz az állítás, az ellentétek vonzzák egymást. Így van ez a szerelemben is. Egy angyalba szerettem bele. Ő vérbeli angyal. Gyönyörű, bájos, okos, de van egy nagy hibája. Nem elég óvatos. Így sikerült belém szeretnie. A mi szerelmünk tiltott. Bármennyire is szeretném, hogy boldogok legyünk, a mi történetünknek nem lesz jó vége.
-Nigel, Nigel. Drága barátom, jól tudod, hogy nem szerethetsz bele.- jegyezte meg a nyilvánvalót Noel. Ő  legjobb barátom. Mindig adok a véleményére, de ehhez most már túl késő. Már beleszerettem.
-A fenébe is ne mondogasd azt, amit már én is jól tudok, de haver ezzel már mind elkéstetek!-üvöltöttem barátomra. Sosem emeltem meg a hangomat, ha vele társalogtam. Most mégis kiborultam és nem tudtam józanul gondolkodni.
-Egy 3000 éves gonosz angyalka, hogy lehetett szerelmes egy jó angyalkába? Jól tudtad, hogy nem szabad.-csatlakozott a beszélgetéshez Charlotte. Ő rendkívül gonosz személyiség. Még köztünk gonoszak közt is gonoszabb. Nincsenek érzelmei. Bárkit ridegen, érzelemmentesen megölne. Ezért ő urunk kedvence. Lucifer rajong ezért a nőért, bár ez a nő csak Clarkért van oda. Hangja most rettentően gúnyos volt. Gyűlöltem őt.
-Igazán csibém. Mit tudsz te a szerelemről?-gúnyolódtam.
Hirtelen ordítani kezdtem. Az ő képessége nagyon is jól jön nekünk. A lények legszebb vagy akár legrosszabb álmát ellenük fordítja. Ezt tette velem is ebben a pillanatban. Láttam, ahogy Elaine boldogan mosolyog és azt hajtogatja "Szeretlek!", de valamiért mintha már nem nekem mondaná. Hátrafordultam és egy számomra ismeretlen személyhez beszélt. Rá mosolygott, neki vallotta szíve legnagyobb titkát. Egy könnycsepp hullott le arcomról. A rossz angyalok könnye más, mint a jóké. A mienk véres, a jóké pedig ezüstös és amint földet ér apró tollpihévé változik.
Az első találkozásunkkor Elaine egy fatövében sírdogált, már akkor gyanús volt a tollpihe, amit ott hagyott, de már akkor, első pillantásra beleszerettem és ez elvakított engem is és őt is. Az a tollpihe nálam van. Mindig itt őrzöm a ruhámba rejtve. A szívem helyén van.
-Charlotte hagyd őt!-lépett be az ajtón Arabella. Ő is épp olyan gonosz. Az ő képessége nagyon hatalmas. Egyetlen érintésébe kerül, hogy hívja a halált...Egyedül velem próbál kedves lenni. Nem rég bevallotta, hogy szerelmes belém, de az én szívem akkor már másé volt. Elaine angyali mosolya elrabolt saját világom valójától. Arabella képességét úgy hívjuk a halál csókja. A bőre felületén halálos méreg lapul és ha hozzád ér, halott vagy. Annak ellenére, hogy ez rettentően hasznos képesség, nem irigylem őt. Elvégre nem érinthet meg  szabadon senkit sem. Folyton egy kesztyű van rajta. Ez véd meg minket az érintésétől. Ennek ellenére nem fedi be teljesen testét. Szabad akaratú. Bár gyönyörűsége ellenére, senki sem akarja megérinteni.
-Nigel tudod mit kell tenned. Ha nem, megsemmisülsz!-dobta elém a választási lehetőséget Cora. Szörnyű döntés ez. Már az elejétől fogva rettegtem ettől a pillanattól. Cora az a "csendes, de óvakodj tőle" típus. Minden sérelmet csendben eltűr és sosem tudod, mikor csak le rád. Nyugodt személyiség, de hirtelen csap le.
-Ne kérjétek ezt tőlem!-könyörögtem szinte már térden, de semmi. Nem hatotta meg őket.
-Meg kell tenned!-vágtam hozzám Noel. -Ennyit nem ér meg.
-Honnan tudod te azt? Nem is ismered.-vágtam hozzá.
-Sajnálom! El kell fogadnod Lucifer döntését, vagy meglakolsz!-tette még hozzá barátom, majd mindenki ott hagyott engem. Én pedig latolgattam a lehetőségeket, de semmi jóra nem jutottam. Szörnyű érzés volt.


Alice szemszöge:

-Nos az egész akkor kezdődött, amikor először mentem le a földre.-kezdte mesélni Elaine. Újabb boldog végre számítottam, de ez közel sem volt az.
-És ott mi történt?-vágtam a szavába. Amikor izgatott vagyok, akkor türelmetlen is.
-Mesélném, ha hagynád.-szidott le barátnőm.-Szóval olyan voltam, mint te. Kíváncsi. A földre mentem és normális diák lánynak adtam ki magam. Egy napon az iskola közelében voltam és sírtam, mert egy lány a suliból nagyon megbántott, de mi sajnos nem vághatunk vissza, hiszen angyalok vagyunk. Szóval ott sírtam az egyik fatövében, amikor megláttam őt. Az első perctől fogva különös érzés fogott el mellette. Mintha semmi más nem számított volna, csak az ő élete. Az, hogy ő létezzen, ameddig csak kell, még ha ez a te életed árán is történik. Szerelmesek lettünk, mindketten mást hittünk a másik mivoltáról. Úgy ismertem meg, Vincent Wong. Ő sem tudta az igazi nevem. Álnevet kell szerezned a földön, hiszen ott kétféle név van. Az egyik, amit a családod után viselsz a másik olyan, mint ami nekünk is van. A családon belül ezzel különböztetnek meg. Hónapokig együtt voltunk, amikor én bevallottam neki, hogy mi vagyok. Először elrohant, azt hittem ez túl sok volt neki. Később kiderült a miénk tiltott szerelem. Ő sem volt halandó, ha érted mire gondolok. Az két ellenség szerelme. Ez volt a miénk. Évekig nem találkoztunk ezután, de nemrég hírt adott magáról. felvállaljuk a kapcsolatunkat. Nem tudunk egymás nélkül élni. Lemegyek a földre, de te nem látogathatsz meg, ha te is lejössz.-mondta jelentőség teljesen. Mi? Miért?
-De ezt nem értem.  Miért ne látogathatnálak meg?-kérdeztem értetlenül. Elmosolyogta magát.
-Még mindig nem fogtad fel igaz?-kérdezte. Hangja fájdalmas volt és a sírás szélén táncolt. Majd felállt, arcára erőltetett egy mosolyt, azzal elment. Egyedül hagyott.


Elaine szemszöge:

-Szeretlek!-mondtam és lágy csókot leheltem ajkára. Ő aggódott. Engem féltett, de ez az én döntésem volt. Nem engedem, hogy véghez vigye tervét. Szeretem őt és élnie kell. Akár tetszik akár nem.
-Én is szeretlek!-mondta.
-Ha valóban szeretsz, tedd meg!-utasítottam, amire ő riadtan rám emelte tekintetét.
-Nem!-hátrált előlem két lépést.
-Meg kell tenned!-makacskodtam. Közelebb lépett és szenvedélyesen megcsókolt. Már mindent átéltem, amit át kellett. Voltak barátaim, voltam szerelmes. A szerelmem megtanított csókolni, s szeretni testemmel lelkemmel. Már neki adtam magam. És szeretett. Figyelt arra, hogy nekem jó legyen és én is ezt tettem vele. Jó volt. Minden jó volt. De most eljött az idő, amitől mindketten rettegtünk. Utoljára még csókolt és szeretett testével. Mondják az utolsó csók a legfájdalmasabb és ez vonatkozik a testi szerelemre is. Igen. Most már tudom, nem az első alkalom fájt, hanem az utolsó. Ez az éjszaka csak a miénk...És én örökké szeretni fogom...

5. fejezet-Rejtély

Sziasztok! Meghoztam az 5. fejezetet. Ezt most több szemszögből írtam, mint láthatjátok. Reméltem tetszeni fog! Komikat légyszi'! Jó olvasást! Puszi!

"Kérlek, ringass el!
Ami kint marad, nem kell...
Karod könnyű álmot nyújt,
csak egy angyal érint úgy."



Alice szemszöge:

Álmodok. Valahol messze, egy új, egy másik dimenzióban vagyok. Olyan szép.
"Egy gyönyörű házban vagyok és egy kanapén ülök. Mögöttem egy fiú áll és szomorúan érinti meg vállam, de én könyörtelenül ellököm magamtól. Szomorú vagyok. Sírok. Lelkem két részre szakad. Az egyik felem azt akarja öleljen, a másik pedig figyelmeztet, hogy helytelen, amit a szívem kíván. Az ördög és az angyal a két vállamon és mindegyik harcol, a győzelemért. A fiú csalódott és bánatos tekintettel megfordult. És bennem megszólalt az a fájdalmas űr, amit abban  pillanatban éreztem, amikor rájöttem, el akarom küldeni őt. Már akkor hiányzott. És ez őrjítő érzéssel töltött el.
-Várj!-kiáltottam és mire megfordultam már előttem állt. Túl közel állt. Lassan fejem felé tartott és egy örökké valóságnak tűnt az a pár milliméter, ami köztünk maradt. Lassan, észveszejtően lassan haladt arcomhoz arca, míg nem végre egybe forrt. Nyelvünk lassú táncba kezdett és én még többre vágytam. Akartam őt. Szerettem. Mohón tépni kezdtem ruháját, ahogy ő is az enyémet..."
Hirtelen felpattantam az ágyamról. Testem és arcom csupa víz volt. A szívem majd kiugrott a helyéről és a visszaemlékezéstől csak jobban ugrált mellkasomban. Istenem! Mit tettem? Vagyis mit fogok tenni?
-Alice mi van veled?-kérdeztem magamtól hangosan is. Egy pillanatig ismét újraéltem álmom, ami kellemes bizsergéssel töltött el. Nem értettem, mit jelentsen ez az egész, de gondoltam hamarosan úgy is megtudom. Ekkor arra gondoltam, hogy mi van, ha valakinek akaratlanul is lemásoltam a képességét. Ehhez értek én és a lemásolt képesség birtoklásához.
Még korán volt, így elmentem és letusoltam egy kicsit. Mint mondtam nekünk angyaloknak nincs szükségünk ilyesmikre, mint tisztálkodás, evés, ivás, vagy bármi, ami emberi, de ennyivel szeretnénk emberiek lenni. Főleg én. Valahogy sosem éreztem magam angyalnak. Persze nem mondom, hogy nem szeretek az lenni, de túl nehéz sors nekem. Miért ne lehetnék ember és egy pici részemben angyal?
A zuhany rettentően jól esett. Lehűsítette forró, verejtékes bőröm. Ekkor eszembe ötlött valami. Ma lenne kedvem egy kis úszkáláshoz. Viszont azt még nem tudom, Christiana, hogy fog pancsolni a vízben. Legfeljebb csak lesz, mint oxigén a vízben.-jutott eszembe egy hülye hasonlat, de legalább találó.
Kiszálltam a zuhany alól és megtörölköztem, majd magam köré tekertem a törölközőt.
A szobában már az ágyon ülve várt engem Christiana.
-Jó reggelt!-köszöntöttem széles vigyorral, bár magam sem tudom, minek köszönhető ez a jó kedv.
-Neked is. Bár nekem nem egészen olyan jó kora reggel.-morogta barátnőm és nekem nevetnem kellett a jelenlegi kedélyállapotán.
-Most meg mi olyan mulatságos?-kérdezte és láttam rajta, hogy ma igencsak morcos kedvében lesz.
-Semmi csak néha olyan szellemes vagy.-mondtam, amire elmosolyogta magát és megforgatta szemeit. Együtt nevettünk, ami nagyon jól esett. Mostanában olyan sokat voltam bánatos.

Mikor már eltelt némi idő, úgy gondoltam szólok a többieknek is és mehetünk a kedvenc vízesésemhez, ahol pancsolni szoktam.
-És mondd csak, minek köszönhető ez a rendkívüli jó kedved?-kérdezte Elaine.
-Nos voltaképpen magam sem tudom, de úgy érzem, új erőre kaptam.-mondtam, aztán ismét eszembe jutott az az álom. Nem értettem semmit. Mi történhet addig még? Egy emberbe fogok beleszeretni?
-Mi a baj?-kérdezte Annie. Arca aggodalomról árulkodott.
-Oh semmi csak egy reggeli álmomon gondolkodtam. Nem értem mit jelent. És amúgy is úgy tűnt, mintha láttam volna a jövőt.-magyaráztam.
-Láttad, de hiszen ilyen képességed még nincs. Vagy tévedek?-kérdezte Elaine.
-Tudod ez az, amit én sem értek. Még nem volt rá példa, hogy akaratom ellenére is lemásoltam valakinek a képességét. De most úgy gondolom csak ez történhetett, hiszen még csak azt sem tudom, kinek van ilyen képessége.-magyaráztam és mindenki egyetértően bólogatott.
-Na de most nem azért jöttünk, hogy ismét elszontyolodj.-szólalt meg végre Christiana is. Elaine, Annie, Christiana és én mára fergeteges napot terveztünk. Mivel Elaine visszamegy a földre. Na igen ő már volt ott. Többek között ő mesélt nekem a földi létről. Neki köszönhetem, hogy találtam még egy helyet, ahol csodálatosan érezhetem magam.
-És mesélj még!-kértem őt, amikor éppen kiléptünk a vízesés alól, hogy a nyugodt vízben úszkálhassunk. Közben ő mesélne nekünk.- Úgy értem, mesélj még a földről!-kérleltem őt.
-Csodálatos az élet. Az emberek dolgoznak úgy, ahogy ők akarnak. Vannak, gazdagabbak és szegényebbek. A társadalmi különbségek miatt pedig nagyon sok erőszak születik. Ha az emberek éjszaka az égre néznek, akkor sok ezer csillagot látnak. Nappal pedig a napot és a felhőket, ha van. Vagy éppen a borús eget, ha vihar közeledik. A gyerekeik iskolába, óvodába, vagy bölcsődébe járnak, amikor már nagyobbak lesznek egyetemre, és egyéb helyeken tanulnak majd.-mesélte Elaine. És mi teljesen el voltunk bűvölve tőle.


Elaine szemszöge:

Már egy ideje a vízesés alatt álltunk és nevetgéltünk. A hideg víz emlékeztet arra a személyre, akit én szeretek. Igen szerelmes vagyok. Nigel az én egyetlen és első szerelmem. Egy esős éjszakán találkoztunk először, amikor én is először hagytam el a védelmező menny kapuját és lementem a földre. Akkor még egyikünk sem tudta, mi a másik. Milyen ellenség a létünk.
-És mesélj még! Úgy értem, mesélj még a földről!-könyörgött Alice. Ő olyan kedves. Olyan jó mégis annyi szenvedés után most valami reményt lát. A Föld reményt nyújt neki, de még nem tudja, azért az sem tökéletes hely.
-Csodálatos az élet. -kezdtem a mesélésbe. -Az emberek dolgoznak úgy, ahogy ők akarnak. Vannak, gazdagabbak és szegényebbek. A társadalmi különbségek miatt pedig nagyon sok erőszak születik. Ha az emberek éjszaka az égre néznek, akkor sok ezer csillagot látnak. Nappal pedig a napot és a felhőket, ha van. Vagy éppen a borús eget, ha vihar közeledik. A gyerekeik iskolába, óvodába, vagy bölcsődébe járnak, amikor már nagyobbak lesznek egyetemen, és egyéb helyeken tanulnak majd.-meséltem, ő pedig csodálva hallgatták az emberek történetét.
-Folytasd!-kérleltek szinte egyszerre, amikor egy pillanatra abbahagytam, mert megint eszembe jutott Nigel.
-Fiatalon szerelembe esnek és megházasodnak. Sok kis apró gyermeket terveznek és nagyjából be is váltják tervüket.-itt elmosolyogtam magam, mivel én is terhes vagyok, bár ezt még senki sem tudja. Még az újdonsült apuka sem. Azt mondta feleségül vesz engem és nagyon szeret engem. Azt mondta gyermekeket akar és én elkezdtem megadni azt, amire ő vágyott. - Olykor vannak, akik tiltott szerelemre vágynak, de a szerelem erejével az akadályokat és leküzdik. Csak óvatosnak kell lenniük. Türelmetlenek és türelmesek is vannak. Mindenki tehetséges valamiben. Imádják a történeteket és a legendákat. A művészetet és vannak, akiket a történelem fog meg. Vannak, akik harcolnak a saját igazságukért, de olyan is sok van, akik mások igazáért fognak "fegyvert".-meséltem és a fegyver szót idézőjelbe tettem, hiszen csak képletesen értettem. A fegyver lehet valami megfoghatatlan dolog is. Valami, amit csak az ember szemébe nézve láthatunk meg. Mint a szerelem, barátság, becsületesség. Ezek azon kevesek egyike, melyekkel igazán harcba lehet állni.
-Elaine? Elaine?-szólongatott egy hang. És amikor felpillantottam már csak Alice állt előttem és engem figyelt. Persze ő már a parton volt és onnan kiabált.
-Ne haragudj csak elkalandoztam egy kicsit!-magyarázkodtam. És éreztem, hogy lebuktam. Alice azok közé tartózik, akinek nagyon jó a megfigyelő képessége és ha valakit egyszer ismer, akkor az nem titkolhat el előtte semmit sem.
-Aha. És elmondod?-na mit mondtam? Tényleg észrevette, hogy valami nincs rendben velem.
Kikászálódtam a partra és megtörölköztem, majd másik ruhába varázsoltam magam. Ez is amolyan angyali szokásunk.
-Hát legyen. De csak, mert előled nem tudnám eltitkolni. És már nem is próbálkozom vele.-vallottam be, amire ő büszkén elmosolyogta magát.
-Nos az egész akkor kezdődött, amikor először mentem le a földre...-kezdte a történetem, ami azért nem volt állandóan boldog és örömteli pillanat.


Amabel szemszöge:

-Drágám mit gondolsz meggondolja magát?-kérdeztem vőlegényem, aki épp a hátamat cirógatta. Az ágyamon feküdtünk és én próbáltam felébredni, amikor megérkezett. De valahogy mintha sem ő, sem pedig én nem akarnám, hogy kikeljek az ágyból.
-Ami azt illeti őt nem úgy ismerem, aki meg szokta gondolni magát. Szóval sajnálom, de erre nagyon jelentéktelen esélyt látok.-mondta Bonaventura.
-Hm. Igen. Ebben sajnos már én is biztos vagyok.-feleltem és egy apró puszit nyomtam arcára, majd felültem, pedig testem minden porcikája az ő ölelő karjaira vágyott.
-De hát akkor meg miért kérdeztél meg?-döbbent meg és elnevette magát. Most biztos rajtam mulat, de nem baj. Ezt még visszakapja.
-Csak, hogy te is bizonyítsd a nyilvánvalót.-mondtam már én is nevetve. Rémes, hogy így tudok kacarászni saját magamon, de hát én ilyen vagyok.
-És mikor legyen az esküvőnk?-tért át egy sokkal fontosabb témára, mint az én dilis viselkedésem.
-Nagyon jó kérdése van uram.-játszottam, amire ő lágy puszit nyomott ajkamra.
-Ugye. Tudok én, ha akarok.-szállt be a játékba.
-Nos szerintem tarthatnánk úgy két hét múlva.-ajánlottam, amit őt láthatóan fontolgatott.
-És a húgod mikor megy el?-kérdezte. Na igen nagyon megkedvelte Alicet, így nem szeretné, ha ő lemaradna az esküvőnkről. A húgomat mindenki szereti. És ez a szeretet néha kezelhetetlenné váli és így magunk sem tudjuk, hogy kell kezelni. Ebből általában az szokott kisülni, hogy megbántjuk őt és ő zokogva rohan el a rejtek helyeire.
-Nem tudom, de majd megkérdezem tőle, hogy egyáltalán biztos e ebben a dologban?-válaszoltam, aztán csendben lehajtottam fejem szerelmem vállára, mivel időközben ő is felült az ágyon és mellettem helyezkedett el.

4. fejezet- Életem legszebb szülinapja

Sziasztok! Meghoztam a 4. fejezetet, remélem, hogy kapok hozzá komikat és tetszeni fog nektek. Kérlek lepjetek meg néhány apró komival! /boci szemek/ :)

Jó olvasást! Puszi!



"A múló évek arra tanítják az embert, hogy egy kissé valamennyien alávalók vagyunk. A legutóbbi népszámlálásnál kitűnt, hogy angyalok már nemigen fordulnak elő közöttünk."



Reggel fáradtan keltem ki az ágyból. Fáradt voltam mindenhez, de jól tudtam a mai naptól fogva egy új élet vár rám. Még nem tudtam milyen áron élem ezt az életet, de biztosan jobb lesz, mint idefent. Persze szeretem atyámat és a barátnőimet is. A szüleimet is szeretem, de ők túl sokat bántottak engem ahhoz, hogy értük fent maradjak a paradicsomba. Én nem tartózom ide. Rám egy sokkal különlegesebb hely vár. Valahol messze vár a végtelen szerelem.
Halkan kopogtattak szobám ajtaján és én kénytelen voltam tudomásul venni, hogy ennyi volt a nyugalom.
-Bújj be!-kiáltottam erőtlenül. Hangom elég rekedt volt még a tegnapi sírástól.
-Szia Alice! Én csak szeretnék boldog szülinapot kívánni!-lépett bátortalanul szobámba anyám. Most valahogy sajnáltam őt. Megszántam és kezemmel felém csalogattam. Nem kellett kétszer mondani. Talán félt attól, ami hamarosan be fog következni. Elmegyek innen.
-Köszönöm!-mondtam, amikor elváltunk, aztán kínos csend állt be a szobában.
-Lányom én...-kezdett volna valami magyarázat félébe, de ekkor ismét kopogtattak az ajtón.
-Gyere!-kiáltottam újabb vendégemnek. Ekkor apám lépett be.
-Szia Kincsem! Boldog 2001. szülinapot kívánok!-adta jó kívánságát egy puszi kíséretében. Őt is megöleltem.
Az ajtó kinyílt és hét személy lépett be azon egy hatalmas tortával a kezükben. Atyám az élen érkezett és azonnal odajött hozzám.
-Atyám.-pattantam fel ágyamból és karjaiba ugrottam. Szorosan megölelt engem, ahogy én is őt.
-Nagyon boldog szülinapot kívánok! Ha készen állsz gyere a palotámba!-suttogta.
-Köszönöm!-válaszoltam egyben a kívánságára és a célzására is.
-Rendben.-mondta és azzal távozott.
-Szia drága barátnőm! Boldogot kívánok!-ugrándozott mellém Annie és szorosan magához vont hosszú percekre.
-Szeretlek!-mondtam, amire ő megsimogatta hátamat.
-Én is téged!-viszonozta vallomásom, majd elváltunk egymástól.
-Remélem engem is szeretsz! Boldog szülinapot!-kívánta Elaine és szintén megöleltük egymást. Még puszit is kaptam tőle.
-Hát persze te kis butus. Mihez is kezdenék nélküled.-mondta mosolyogva. Anyám és apám ölelkezve büszkén tekintettek ránk, ahogy ölelkeztünk sorban.
-Nagyon boldog szülinapot!-hajolt le hozzám Christiana és két hatalmas puszit nyomott arcom két oldalára.
-Köszönöm! Mindent köszönök!-suttogtam hajába, amikor megöleltem őt.
-Nincs mit. Szeretlek!-válaszolta, majd elváltunk.
-Boldog szülinapot húgi!-ugrott nyakamba Amabel.
-Köszönöm Amabel!-feleltem és viszonoztam ölelését.
-Én már megköszöntöttelek, de azért inkább többször, mint egyszer sem. Nem igaz?-mosolygott Calra. -Boldog születésnapot!-hajolt le és két puszit nyomott arcomra.
-Köszi!-csak ennyit mondtam. Nem kellettek szavak. Tudták jól, hogy boldog vagyok, hogy nem felejtettek el.
-Nos azt hiszem én sem maradhatok ki a dologból. Elvégre rokonok leszünk hamarosan.-ült le ágyamra Bonaventura. Vele is sokat tudtam beszélgetni. Mindig meghallgatott. Ő is azon kevés személyek közé tartózik, akik nem csak meghallgatnak és tanácsot adnak, hanem mellém állnak, ha anyám, vagy valaki más jogtalanul bánt engem.
-Boldog szülinapot! Milyen öreg vagy már.-viccelődött, amire nevetni kezdtem.
-Mondja a 3689 éves arkangyal, aki már vagy 1000 csatát túl élt.-mentem bele a játékba.
Még sokáig ott voltunk és beszélgettünk. Aztán Christiana, Elaine, Annie, a nővérem és barátnője elmentünk sétálni. Megmutattuk a lelkeket, akik már családot találtak és várnak az újabb testre. Christiana nagyon elcsodálkozott azon, mennyi lélek vár egy újabb "életre".
Aztán lassan haza batyogtunk és a szobámban folytattam csevegésem barátnőimmel.
-Tudjátok másképp képzeltem el ezt az érzést.-törtem meg a csendet, amikor már vagy 10 perce szó nélkül bámultuk egymást. Christiana kérdőn, Elaine megértő mosollyal és Annie a gondolataimban turkálva nézett rám. Nekem is mosolyognom kellett rajtuk.
-Milyen érzésről beszélsz?-kérdezte Christiana. Teljes sötétség tombolt agyában...
-Nos arról, hogy betöltöttem azt az időt, amikor mehetek innen.-magyaráztam, bár most, hogy végre betöltöttem a 2001. évemet, már nem is tűnik olyan jónak a földre utazás. Persze ez nem jelenti azt, hogy megtántorodtam, hiszen ha már 1000 éve erre a pillanatra várok, akkor meg is teszem. Nem futamodok meg az első rossz érzés miatt.
-Pedig hallgatnod kellene rá.-szólalt meg hirtelen Annie. Annyira utálom, amikor a fejemben turkál. Lehunytam szemem és felkészültem arra, hogy kibontsam szárnyaimat, mert mag még nem engedtem ki őket és kissé már zsibbadnak.
Szárnyaim boldogan és újult erővel bújtak ki rejtekükből. Kicsit megropogtattam őket és már jobb érzés volt viselni ezeket a tollas "bugyrokat".
-Elmondanátok miről van szó!-förmedt ránk Christiana. Annie ijedten nézett felém és várta, hogy csitítsam a helyzetet, de most nem volt kedvem hozzá. Hagytam őket, hogy civakodjanak.
-Héj angyalok!-csattant fel Elaine, amikor már nem bírta tovább hallgatni a két tyúkot...
Én csak jó ízűen kacagtam azon, hogy nem bírnak összeférni. Mi bajuk van egymással, az érthetetlen. Odaléptem Anniehez és felkészültem a képességére, de nem mutattam ki, hiszen, akkor megpróbálja elrejteni. Igen az angyalok megtehetik, hogy elrejtik előlem, de eddig egy sem járt sikerrel. Annie a képességem révén akarata ellenére kinyitotta szárnyait, én pedig magamba szívtam erejét. Ő fáradtan rogyott le ágyamra és rémülten pislogott rám.
Nevetni kezdtem. Mindenki engem nézett, majd ők is kuncogni kezdtek. Annie még mindig nem értett semmit. Nem is baj. Talán jobb ha nem tudja meg, hogy épp most vettem el, vagy másoltam le a képességét. Igen ez vagyok én. Egy képesség másoló angyal. Bárkiét letudom másolni. Annie azt hitte, hogy egy új erőt használtam rajta, de a gondolataim elárulták neki, hogy átvertem. A fáradtság érzet csak a képzelete szüleménye volt, így nem vette észre, hogy mire készülök. Ráadásul pár perccel azelőtti civakodás is sokat segített.
-"Nem hiszem el, hogy ezt tetted. Megígérted, hogy az enyémet sosem másolod le!"-üzente gondolatban Annie. Talán most haragszik rám. Futótűzként hatol belém a tudat, hogy mit tettem. Annie könnybe lábadt szemekkel nézett rám. Christiana és Elaine nem érthettek semmit, hiszen egyrészt Christianat akkor még nem ismertem, így ő nem tudhatja, másrészt Elaine előtt ez volt Annievel az egyetlen közös titkunk.
-"Sajnálom!"-kértem gondolatban bocsánatot barátnőmtől, de az megrázta a fejét és elrohant. Én pedig lelkifurdalással rogytam oda, ahova nemrég Annie is. A fejemben egyetlen mondta zakatolt. "Nem hiszem el, hogy ezt tetted." Ezerszer lüktetett elmémben és jól bevéste magát. Vésővel sem lehetett volna kiszedni onnan, ahova került.
Rohanni kezdtem Annie után, de sehol sem találtam. A fél mennyországot bejártam, de őt sehol sem leltem.
Aztán hazamentem és imádkoztam, hogy megbocsásson nekem. Tudom, hogy ez neki mit jelentett, hiszen a legjobb barátnőm. Ismerem őt. Minden porcikáját szinte úgy ismerem, mint a tenyeremet, ahogy mondani szokták. Dühös voltam magamra, mert Annie szomorú volt és ki tudja hol van most. Leginkább azért voltam mérges, mert mindez miattam történt.
A könnyeim a dühtől, a haragtól és a csalódástól könnybe lábadt. Rohanni kezdtem és a szoba ajtómat viharként csaptam be. Még hallottam, hogy anyámék valamit utánam kiáltanak, de most nem érdekelt.
Az ágyamra huppantam és sírtam tovább. Sírni akartam addig, amíg el nem fogynak könnyeim, mely így is záporként mossa arcom.
A semmiből egyszer csak kinyílt az ajtó és egy kedves arc lépett be azon. Bár most senkit sem akartam látni, mégis valahogy megnyugtatott, hogy ő itt van.
-Szia!-köszönt egy kedves mosoly kíséretében, majd helyet foglalt ágyam szélében.
-Szia!-zokogtam párnámba. Még mindig haragudtam magamra. Talán tényleg jobb lesz elmenni innen, mert mindenkinek fájdalmat okozok. Talán anyámnak is igaza volt eddig, bármit is vágott a fejemhez.
-Elmeséled?-kérdezte kíváncsian. Tudom mire célzott. Az érdekelte, hogy miért vagyok szomorú. Már megint. És pont ezen a napon, amikor a legboldogabbnak kellene lennem. A legrosszabb az, hogy pont én miattam lett elszúrva az egész.
-Megígértem neki és megszegtem az ígéretem. Most pedig ki tudja merre jár.-zokogtam zavartan és nem hiszem, hogy Bonaventura sokat értett belőle.
-Biztosan megbocsát neked, hiszen rád nem is lehet haragudni.-próbált nyugtatgatni, de ez nem igazán volt jó ötlet.
-Szóval, akkor már téged is megbántottalak?- kérdeztem sírva, amire ő mosolyogva lehajtotta a fejét.
-Hát nem emlékszel, amikor először beszélgettünk. Akkor jöttem rá, hogy a nővéred a legmegfelelőbb angyal számomra. És te durcásan közölted velem, hogy nem érdemlem meg a nővéredet.-mesélte nevetve. Abban a pillanatban egy kicsit megnyugodtam.
-Mindent elszúrok igaz?-tettem fel az újabb számomra nyilvánvaló kérdést.
-Szerintem mindent tökéletesen teszel. Tudod talán, ha nem makacsolod meg magad, akkor én nem érzek késztetést arra, hogy annál inkább is megismerjem Amabelt. Hála neked olyan oldalát ismertem meg, amit talán nélküled nem ismernék.-magyarázkodott. Nem értettem mire gondol.
-Mire gondolsz?-kíváncsiskodtam.
-Nos, amikor te szomorú vagy, ha ő neked nem is mutatja, vagy a családnak és nekem sem, de én akkor is látom a szemében, épp olyan bánatos, mint te. Ha bajban vagy, ő ott van, hogy megvédjen téged. És akár hiszed akár nem, folyton rólad beszél. A régi gyermekkorotokról, a mostani időszakaitokról. Minden percben a közös emlékeiteket emlegeti. És én annyira szívesen hallgatom, mert ilyenkor mindig boldog. És ha boldog, én is az vagyok.-magyarázta Bonaventura.
-Ugyan, ha tényleg igaz lenne, amit mondasz, akkor a szüleimmel szemben miért nem véd meg, ha jogtalanul förmednek rám?-tettem fel a legfontosabb kérdést.
-Oh nem úgy van az, ahogy te hiszed.-kezdte, de ekkor valaki kopogtatni kezdett az ajtómon.
-Nem akarok senkivel sem beszélni! Mindenkit csak megbántok! És tudod mit Bonaventura, tudom, hogy csak azért mondtad mindezt, mert ezt akartam hallani, de tudom, hogy az igazság jóval eltér ettől verziótól. Menj el!-üvöltöttem rá. Igazság szerint nem rá voltam mérges, hanem magamra. Valóban sok gondot okozok, és már biztosan elegük van belőlem. Soha nem kértem, hogy báj cseverésszenek velem, hogy hazudjanak nekem. Sőt...elvárom, hogy a színtiszta igazat vallják.
-Alice?-szólított meg az a hang, akiét most hallani szerettem volna. Időközben Bonaventura kiment a szobából. Őt is megbántottam. Talán jobb is így, hiszen már nem leszek itt túl sokáig.
-Annie?-nem hittem a szememnek. Most tényleg őt látom? Nem mertem a karjaiba szaladni, mert nem tudtam milyen szándékkal jött el azok után, amit tettem vele.
-Nos tudod...én...-makogta, de semmit sem értettem. Sem azt, hogy mit mond, sem azt, hogy miért ő magyarázkodik.
-Annie én tartozóm magyarázattal és nem te.-böktem ki, amit nem értettem.
-Nem. Én is. Mert barátnők vagyunk és tudom, hogy amikor megígérted, akkor az ujjad keresztbe tetted, így nem szegted meg a szavad, viszont ezzel engem elárultál. De mindent átgondoltam és rájöttem, hogy bizony nekem is van egy ilyen árulásom feléd.-kezdte és bűnbánóan lehajtotta fejét. Várjunk csak, most nekem kellene ezt csinálnom...
-Te most miről beszélsz?-lettem egyre feszültebb. Már semmit sem értettem.
-Hát szóval, én tudom, hogy ezért nagyon fogsz haragudni rám, de nem tehettem semmit. Amikor azt tettem, dühös voltam, illetve nem is dühös, hanem inkább féltékeny. Amikor megismerted Christianat szó nélkül beengedte a szobádba, amikor régen engem megismertél, nem tetted meg ugyanezt. Féltem, hogy elveszítelek, hiszen én csak Angelica és Bertram, illetve atyánk kérésére mehetnék le a földre, de ilyet egyik sem fog kérni. Christiana viszont lemehet veled, tudod miért. Nagyon megijedtem, így pár hete, amikor az a balhé volt és engem is kirakott anyukád, akkor az azért volt, mert én szóval....-kezdett megint dadogni, amitől ideges lettem.
-Héj Annie! Nyugalom és szép lassan, nyugodtan mondd el!-kértem, és próbáltam legbelül ugyanezzel magamat is megnyugtatni.
-Szóval anyáddal veszekedni kezdtem, mert tudtam, hogy haragudnál, ha ismét nem védenélek meg, de ekkor véletlenül kikotyogtam a tervedet.-fejezte be, de nem értettem tisztán.
-Milyen tervemet?-próbáltam pontosabb információt kiszedni belőle.
-A szülinapod utáni tervedet.-mondta és ekkor fejbe csapott a felismerés. Hát ezért voltak anyámék olyan kedvesek velem. Valamiért mélyen jó magam is éreztem, hogy valami nem stimmel velük, de hamar kizártam a fejemből a rossz gondolatokat.
Mindent összegezve, szerintem ez volt életem eddigi legjobb szülinapja. Nem érdekel, hogy hány ember-angyal- szeret, vagy hány nem, a legfontosabb az, hogy akiket én szeretek, azok engem is. Ezért bármire képes vagyok. Annie kiskorom óta a legjobb barátnőm és ezen az a tény sem változtatott, hogy megismertem Christianat. Persze ő is épp olyan fontossá vált számomra, mint Elaine és Annie. Ők hárman az én igazi családom. Anyámat és apámat talán sosem fogom megérteni. Amabelt viszont ma értettem meg igazán. Ő szeret engem, ahogy Bonaventura is mondta, de sokkal fontosabb számára az, hogy a szüleink mellette álljanak. Ezt megértem, talán én is így lennék ezzel, ha szerelmes lennék.
Ez a nap életem legjobb szülinapjaként lesz elkönyvelve és remélhetőleg még sok ezer ilyet megélhetek. Remélem...

3. fejezet-Harci szünet

Sziasztok! Szomorú vagyok, mert nem igen látom az érdeklődést erre a törimre. Tudom, hogy még csak most nyílt a blog meg minden, de van 5 r. o.-m és szeretném, ha abból azért 1-2 ember írna is! Nagy kérés? :(

Mindegy.... :( Kérlek valahogy jelezzétek a véleményetek a fejiről! 

"Legyen áldott a Te neved,
melytől most is remeg az éj.
Áldott legyen a szégyened,
amelybe elrejteztél."





-Mégis miről beszéltél az imént?-fordultam Anniehez, aki egy hatalmas sóhajjal adta meg magának a kezdő lökést. És mesélni kezdett.
-Nos éjszaka láttam, amint Angelica valami port emelt a fejed fölé és az csillogva a szivárvány színeiben arcodra hullott. Te egy pillanatra megemelkedtél, de aztán aludtál tovább. Odamentem hozzá és kérdőre vontam, hogy mégis mi az? De ekkor ő ordítozni kezdett velem és árulónak nevezett. Aztán Christiana felébredt és mellém állt, így mindketten otthontalanok lettünk. Később gondolkodni kezdtem és rájöttem, azért nem ébredtél fel ránk, mert álomport kaptál.-fejezte be a mesélést. Én pedig rettentően fel voltam háborodva. Anyám nem tehette ezt. Nem, az nem lehet.
Összezavarodva indultam meg otthonom felé és minden illedelmes cselekvés nélkül neki estem anyámnak.
-Mégis mit képzelsz anya? Miért szólsz így bele az életembe?-rontottam neki. Apa és a többiek is itt voltak a konyhában.
-Lányom egy kicsit szerintem elvetetted a sulykot.-lépett elém apám, de most nem érdekelt, hogy védi anyát. Már elegem van belőle. Sok mindent el lehetett mondani anyámról, de ilyenre még nem volt példa.
-Alice, kérlek gondolj arra, hogy anyával szemben tiszteletet kell adni.-ölelt át Amabel, de most ő sem érdekelt. Szememből szinte villámok cikáztak, ahogy anyámra néztem. Még csak most tűnt fel, hogy Bonventura is itt van.
-Alice milyen kis vérmes angyal vagy te!-próbálta oldani a feszültséget.
-Tudod, ha neked is ilyen anyád lenne, te is így viselkednél!-vágtam oda, amire anyám szemében könnyek jelentek meg.
-Apa tudod te egyáltalán milyen nőt szeretsz?-kérdeztem gúnyosan még mindig anyámat nézve.
-Alice most már elég legyen!-förmedt rám anyám.
-Angelica mit tettél?-fordult felé mindenki.
-Majd én megmondom, mert neki nehéz így is elszámolnia a lelkével. Álomport adott, hogy ne ébredjek fel arra, hogy a barátnőimet kitessékelik, bár csak Christianat akarta, de mivel lebukott Annie előtt, így őt is kénytelen volt kicsapni. Igaz? Anya?-kérdeztem gúnyosan és már nekem is könnyek kezdték csípni a szemem. Majd kirohantam a házból. Vissza barátnőimhez és mindent elmeséltem nekik.

***hetekkel később***
-Alice várod már?-kérdezte Christiana. Két dologra célzott. A születésnapomra és a földi utamra.
-Ilyen családdal, már hogyne várnám?-tettem fel a költői kérdést.
-Légy egy kicsit türelmesebb! Anyukádnak biztosan van valami oka arra, hogy így viselkedik veletek.-próbál hatni a lelkemre Elaine, de nem sok sikerrel. Ha tényleg így van, akkor ossza meg velem és megértő leszek.
-Nos, akkor pedig titkolózik és az nem szép dolog egy arkangyaltól.-makacskodtam.
-Húgi, anya szeretne veled beszélni!-futott a mi rejtek helyünkre Amabel.
-Mégis mit akar már megint mondani? Elegem van belőle! Megmondtam neki, hogy időre van szükségem ahhoz, hogy beszélni tudjak vele.-jelentettem ki és tartottam is magam ehhez az állásponthoz. Hetek teltek el azóta és még mindig nem vagyok hajlandó szóba állni vele. Apám néha próbálkozik, de ő is csak arra jutott, hogy vele sem beszélek napok óta. Úgy néz ki Amabel sem szeretne egy darabig beszélgetni velem, mert most ő kezdi ezt az összeboronálás dolgot.
-Amabel, ha nem akarod, hogy szóba se álljak veled, akkor felejtsd el, hogy anyával kibékíts!-csattantam fel, amire nővérem lehajtotta fejét. Lehet, hogy egy kicsit túl kemény voltam hozzá, de kikészültem ebben a pár hétben.
-Hát itt vagy szerelmem? Mindenhol kerestelek.-érte utol menyasszonyát Bonaventura. Amabel és ő már évszázadok óta együtt vannak, szeretik egymást. Ez azért jó, mert így Amabel sem ellenkezik anya akarata ellen. Ő kezdettől fogva Bonaventurat akarta Amabel mellé.
-Szóval nem is akar velem beszélni?-kérdeztem rá arra a hazugságra, amit nővérem próbált elhitetni velem. Hirtelen felpattantam és vizet kezdtem a kezemben mozgatni. Ez volt Amabel képessége, és most ellene fordítottam. Kezemből hatalmas vízsugár kezdett özönleni és nővéremet beterítette az a sok víz. Kedves vőlegényével együtt elsodorta őket a hullám. Aztán elszálltam oda, ahol Christiana és én megismerkedtünk. Arra a hatalmas végtelenbe nyúló fára repültem és onnan élveztem a mennyország szépségeit. itt mindig nyugalmat találok.
-Jól vagy? -szólított meg Christiana. Ő tudta, hogy idejövök, amikor ideges vagyok. Szememből a könnyek záporoztak és nem úgy tűnt, hogy mostanában abbamaradnak.
-Nem. Annyira fáj, hogy ilyen családom van. Tudom, hogy Amabel csak jót akar nekem, de most illetve az elmúlt hetekben rájöttem, hogy anyámnak adhatok ezer és ezer esélyt, de egyiket sem tiszteli. Így nem akarok én sem esélyt adni neki arra, hogy maga mellé fordítson, hogy aztán ismét ellökjön magától.-zokogtam Christiana vállán.
-Shh! A holnap a te napod és aztán azt kezdesz az életeddel, amit akarsz.-mondta, hogy megnyugtasson.
-Persze tudom, de addig kész kínszenvedés lesz ez a pár óra.-magyaráztam. Nem sokára éjfél, és aztán már csak pár másodperc az új életem kezdete.
-Mi lenne, ha most hazamennénk?-ajánlotta barátnőm, amire letöröltem a könnyeimet és leszálltunk a biztos talajra. Lassan haza felé vettük az irányt.
A konyhában nővérem még mindig vizes volt és éppen anya próbálta szárazra törölni a haját. Amikor beléptünk oda, mindenki ránk nézett. Itt volt anya, apa, a nővérem, Bonaventura, Calra és Annie. Bár utóbbi csendesen meghúzta magát a sarokban és csak akkor pattant fel, amikor megérkeztem. Azonnal mellénk sietett és a másik oldalamról átkarolt. Szomorúan vettem tudomásul, hogy ismét egy rossz pont az én oldalamra, hiszen a nővérem ellen és semmilyen más angyal ellen nem használhattam volna az erőmet. Lehajtottam a fejemet, mert éreztem, hogy a könnyeim megint útnak eredtek és nem akartam, hogy pillanatnyi gyengeségemet más is észre vegye. A szobámba viharoztam, mögöttem két barátnőmmel. Az ágyamra dobtam magam és jól belefúrtam arcom az ágy puha "testébe" és elnyomtam a sírás miatti hangokat.
-Alice kérlek ne sírj már!-könyörgött Annie a hajamat simogatva.
-Már miért ne sírna, elvégre ez a család tönkre teszi őt teljesen. Nézd meg! Megint Alicet hibáztatják, mert véget vetett Amabel akciójának. Nem értik meg az ő érzéseit, sőt mondhatni fittyet hánynak a dologra.-állt mellém Christiana.
-Elég legyen!-lépett be Calra. Amabel barátnője.
-Te aztán meg sem szólalj!-robbant ki barátnőm, de Annie elé állt, mielőtt még valami butaságot csinált volna.
-Héj én nem akarok rosszat senkinek. Csak már hetek óta fancsalodott barátnőm arcát kell néznem és ez nekem is rossz. Akármennyire hihetetlen, nekem a legjobb barátnőm húga is számít.-magyarázkodott Calra.
-Chh! Még hogy...-kezdte volna Christiana, de most én voltam az, aki leintette őt.
-Christiana, hagyd! Ő valóban nem ártott nekem.- Calra örömmel vette, hogy megvédtem, így bátran közelebb jött hozzám.
-Nos nem sokára éjfél és én szeretnék az első lenni, aki felköszönt.-magyarázta zavartan, lehajtott fejjel. -Szóval boldog szülinapot!-mondta ki végül, aztán félve megölelt engem. Miután túl volt ezen a dolgon, távozott a szobámból.
-Miért védted meg?-vont kérdőre barátnőm.
-Mert ő tényleg nem tett semmit sem ellenem.-magyaráztam sokadszorra.
-De...-kezdett volna ellenkezni, de kezemmel kértem, hogy ne most.
Bánattal teli szívem az ágyra húzott és újból sírásra késztetett. Most párnámba fúrtam fejem, hogy egy  hang se szűrdöjön ki a szobámból. Christiana és Annie testemre feküdtek és úgy ölelték sírástól remegő testem.
Nem tudtam mi vár még rám, de ennyi bús idő után már nem is érdekel engem. Jöjjön, aminek jönnie kell!

2. fejezet-Mihez kezdenék nélkületek

Sziasztok! Hát végül sikerült  lenyugodnom és megírtam még egyszer a fejit. Bár véleményem szerint az első verzió sokkal jobb lett és hosszabb. Természetesen még emlékeztem arra, amit az először írtam, de attól még nem tudtam ugyan úgy visszaadni, mint ahogy először írtam le... :( bosszankodtam is miatta eleget!!!! De megígértem, hogy ma hozom és itt van. Nem akartam holnapig váratni vele! Hát ha holnap meg a net döglik be, vagy valami :) Mostanában rám jár a "szerencse"!

Na de mindegy is... a lényeg, hogy elkészült. Jó olvasást! És kérlek komizzatok! Köszi! Puszi!

"Csak haladsz csöndesen, gyönyörködve, céltalanul, s egyszerre csak kilépsz az Angyalok Tisztására. Nem is tudod, hogy ez az, mivel az angyalokat nem láthatja a szemed. Csak annyit látsz, csak annyit érzel, hogy csodálatosan szép. És megállsz. És abban a pillanatban megnyílik a szíved, és az angyalok észrevétlenül melléd lépnek, egyenként, lábujjhegyen, és belerakják kincseiket a szívedbe. A legnagyobb kincseket, amiket ember számára megteremtett az Isten. A jóságot, a szeretetet és a békességet."







Miután kisírtam magam Christiana vállán, nem szóltunk egymáshoz. Csak vártuk, hogy jobb idő jöjjön. Nem is volt szükség szavakra, csak érezni kellett a fájdalmat mindegyikünk szívében. Különös kötődés volt a miénk.Valami megmagyarázhatatlan dolog.
-Gyere!- álltam fel hirtelen, s kezemet nyújtottam neki. A kérdés az, hogy tudunk érintkezni? Először értetlenül nézett rám, de nem kérdezett. Elfogadta a kezem és együtt sétáltunk atyám paradicsomában. Minden kis négyzet métert megmutattam neki. Úgy éreztem, fontos látnia ezeket a dolgokat. A számomra szép tájakat, tavakat.  Gyönyörű éden kerteket, ahol finomabbnál finomabb gyümölcsök vannak, melyek közül bármelyiket választhatja. A szellemnek ahhoz, hogy megtisztuljon zöldségekre és gyümölcsökre van szüksége. Ezek nyersanyagok. Magukban tartalmazzák azokat a tápanyagokat, melyek megtisztítanak.
Mi angyalok is ilyeneket eszünk. Ezek Isten ajándékai.
-Atyám?-léptem be Isten birodalmába. Hatalmas atyai mosollyal fogadott, ám amint meglátta a mellettem andalgó szellemet, azonnal atyai szigor terült el arcán.
-Oh, lányom nem láttam, hogy új lelket hoztál magaddal.-jelentette ki a nyilvánvalót, hiszen ha látta volna, az elejétől kezdve szigorú lett volna.
-Elnézést, én nem akarok zavarni!- hebegte Christiana, de amikor hátrálni kezdett, atyám megállásra intette. Kötelessége volt megállni, ha azt kérték.
Hiszen mondják-Ő "csak egy lélek".
-Mondd, hogy hívnak?-kérdezte atyám, Christiana segély kérően rám nézett. Félt. Új dolgot látott, s  félt ettől.
-Christiana.- feleltem helyette, s atyám szája mosolyra görbült.
-Pont, mint...-kezdte, de most én szakítottam félbe.
-Krisztus után.-fejeztem be és ismét mérhetetlen boldogság öntött el. Ránéztem barátnőmre és rájöttem, ezt ő érzi. Miért?
-Mitől vagy ennyire boldog?-kérdeztem.
-Nem tudom. Egyszerűen ilyen vagyok.-válaszolta egyszerűen.
-Pontosan a te ellentéted.-szólalt meg Isten, amire megforgattam a szemem.
-Micsoda? Nekem nem úgy tűnt, hogy annyira búval bélelt, mint amennyire én boldog.-magyarázta barátnőm, amire atyám ismét elmosolyodott.
Tudtam, mi jár a fejében. Erre nem kellett különleges képesség.
-Nos, akkor ti együtt maradtok, ameddig csak lehet.- felelte atyám, én pedig nagyon őrültem ennek. Valami azt súgta, hogy ő még nagyon sokat segíthet nekem a közel jövőben.
-Nos akkor mi mehetnénk is, ugye? Vagy szeretnél még valamit?-kérdeztem atyámtól, de ő intett, hogy távozhatunk.
-Gyere!-ragadtam karon barátnőmet, hogy megmutassam neki a "családomat".
-Hova akarsz menni?-kíváncsiskodott.
-Bemutatom a "családomat".-feleltem és egy hatalmas képzeletbeli idézőjelbe tettem a család szót.
-Miért beszélsz így a családodról?-kérdezte.
-Ez egy nagyon hosszú történet. Majd ha már nem bír megbirkózni vele a szívem, akkor elmesélem neked.-feleltem és épp a házunkhoz érkeztünk a mondatom végére.
-Anyu, apu?-szólítottam szüleim, de ők rám sem bagóztak.
-Mi történt?-kérdeztem azt, amit akkor szoktam, ha szerintük valami rosszat csináltam.
-Elnézést!-szólalt meg barátnőm, amire azonnal megfordultak és rá néztek.
-Alice, miért nem szóltál, hogy vendéget is hoztál magaddal?-lépett a konyhába Amabel.
-Mégis hogyan szólhatnék, ha egyszer a drága szüleim még arra sem méltatnak, hogy rám nézzenek, ha kérdezek valamit?-kérdeztem, de hangom elcsuklott.
-De tudjátok mit? Megértelek titeket, hisz én nem tartozom a családhoz. Én nem vagyok a ti gyereketek!-üvöltöttem, amire Annie is ott termett és csendben figyelt. Nem szólt semmit, nem védett meg.
-"Szép kis barátnő vagy, a bajban sem állsz mellém!"-üzentem neki gondolatban, majd sírva elrohantam. A mai nap már harmadszorra talán. Nem is családnak nevezhető az enyém. Nem is találok rá szavakat. Vagyis család, de nem az én családom.
-Alice várj már! Hallod?-szólítgatott Christiana. El is felejtettem, hogy ő is mellettem volt az imént. Megálltam és vártam rá.
-Ne haragudj, de nagyon megbántottak és elfelejtettem, hogy te mellettem álltál.-mondtam, amire megfogta a vállam és mély levegőt vett, mintha szüksége lett volna rá.
-Ugyan már, a szüleid szeretnek.Csak a maguk módján..elég furcsán mutatják ki.-állt a védelmükre és én nagyon mérges lettem.
-Micsoda? Te is az ő pártjukra állsz? Tudod mit, ha te is átélted volna azt, amit én, akkor ezt most nem mondtad volna?-mondtam teljesen könnyes szemekkel és elillantam onnan. Ezt olyankor szoktam, amikor minél hamarabb elakarok tűnni egy helyről.
A kedvenc vízesésemnél voltam és zokogtam, amikor zajokat hallottam. Vitatkoztak valamin.
-Mégis mit képzeltek ti? Nem veszítek észre, hogy mennyire bántjátok őt?-förmedt rá a másikra a hang.
-De hiszen én nem csináltam semmit.-védekezett a másik.
-Még hogy nem? Mikor fogod már fel, hogy nem így kell viselkedni a húgoddal szemben?-kérdezte a őrangyalom. Most már felismertem őt. Ő Elaine. Ő az, aki a nővéremmel szokott beszélni és olyankor rájön, hogy igaza van és egy darabig megint szerető testvérek vagyunk.
-Elég legyen, inkább azzal foglalkozzatok, hogy épségben megtaláljuk őt!- csattant fel Christiana.
-Igazad van, én is mindig ezt magyarázom, amikor ez történik.-mondta Elaine.
-Igazad van sosem állsz mellette, mint a nővére.-szólalt meg Annie. Ő az, aki nem áll mellém pedig ő ismeri az egész történetem a családomról.
-Még te beszélsz?-lepődött meg Elaine.
-Mégis mi a bajod?-kérdezett vissza.
-Hogy mi? Az, hogy te épp olyan bűnös vagy, mint a kedves családja.-magyarázta Elaine.
-Én? Én sosem bántottam őt egy rossz szóval sem!-háborodott fel Annie.
-Az lehet, de az, hogy ezeknél az alkalmaknál hallgatsz épp olyan fájdalom számára, mint az, hogy ha a többiekkel együtt sértegetnéd.
-De hát mégis hogyan szállhatnék szembe Angelicaval, ha egyszer ő befogadott engem, amikor kicsi voltam és úgy nevelt mintha a sajátja lennék.
-Befejeznétek végre! Már fáj tőletek a fejem!-szólaltam meg, amikor elég közel kerültek hozzám.
-Alice annyira aggódtam érted! Jól vagy? Gyere ide! Légy erős!-mondta a végét már akkor amikor szorosan magához ölelt és én még jobban zokogni kezdtem.
-Annyira bánt! Én nem ide tartozom.-mondtam sírva.
-Dehogy is nem. Épp az fáj nekik, hogy te túlságosan is idetartozol.-vigasztalt Elaine.
-Alice, drága hugicám ugye nem esett bajod? Figyelj, én nagyon sajnálom, ha megbántottalak, de annyira érzékeny szíved van! Sajnálom!-mondta és én hittem neki.
-Komolyan?-kérdeztem, mintha mégsem hinnék a szavának.
-Igen. Hát szoktam én hazudni?-kérdezte meglepve.
-Nem.-mondtam egy erőltetett mosoly kíséretében.
-Hát akkor meg. Gyere ide!-mondta és szorosan magához ölelt.
-Szeretlek! -mondtam és ez így volt. Szeretem a nővéremet, mert amikor nem olyan rideg, mint a szüleim közelében, akkor egészen el lehet vele beszélgetni. Még tanácsokat is ad, mint azt a rendes nővéreknek illik.
-Én is téged! Csak néha annyira...-kereste a szavakat.
-Legalább ilyenkor van bennünk valami emberi. -jegyezte meg Elaine. És nevetni kezdtünk így hárman.
-Jaj Alice annyira féltem, hogy valami bajod esik. Sajnálom!-lökte el mellőlem Amabelt és szorosan megölelt. -Haragszol rám? -kérdezte Christiana.
-Tudod amellett, hogy érzékeny szívem van, még túlságosan hatalmas is, mert senkire nem tudok 5 percnél tovább haragudni. Maximum nagyon bánt, amit tett, de túl hamar megbocsátok neki.-magyaráztam.
-Sajnálom!-mondta még egyszer és megöleltük egymást.
-Én...én is sajnálom! Tudod te mindig is jól választottál barátnőt.-jegyezte meg Annie, amire én elég feszülten reagáltam.
-Mégis hogy értsem ezt?-kérdeztem mérgesen.
-Én csak...úgy értettem, hogy akárhogy is van mi szeretünk téged. És sajnálom, ha megbántottalak!-kér bocsánatot.
-Tudod pont tőled nem vártam volna azt, amit tettél, hiszen te kis korom óta mellettem vagy és látod azt, amit átélek. De nem haragszom! Mint mondtam nem tudnék haragudni senkire sem.-feleltem.
-Sajnálom! Megígérem, hogy többet nem fordul elő!-mondta és szorosan megöleltük egymást.
-Csoportos ölelés!-visította Christiana, amire körbe vettek és szorosan megöleltek engem. Én meg próbáltam nem megfulladni köztük.
Még nagyon sokáig beszéltünk és nevetgéltünk. Így hamar eltelt ez a nap. Igen egész este volt már, amikor elindultunk haza felé.
-Na és mit szeretne egy 2100 éves angyal?-kérdezte Elaine a közelgő születésnapomra célozva.
-Életem legszebb napját.-feleltem egyszerűen. Sosem vágytam túl nagy dolgokra. Mindig beértem a kevéssel is.
-Csak ennyit! Én azt hittem, hogy minimum egy új ruhatárat, vagy valami hasonlót kérsz!-döbbent meg Christiana.
-A mi Alice testvérkénk nem nagyra vágyó.-jegyezte meg Amabel.
-Na igen. Emlékszem, amikor még alig volt annyi idős, mint most én, amikor a szüleidtől egy hatalmas dupla puszit kértél. Atyámtól pedig azt, hogy szeressenek a szüleid.-mesélte Annie. Igen én is emlékszem. Ahogy arra is, hogy a szeressenek a szüleim rész azóta sem teljesült.
-Elég legyen! Ne rontsuk el a napot a rossz emlékekkel!- szólalt meg Elaine.
-Így van. Mondjátok hogy ismertétek meg egymást?-tette fel a nagy kérdést Christiana.
-Nos ez egy hosszú történet.-mondta Elaine, amire nevetni kezdtek.
-Igen egy hosszú és nagyon mulatságos történet.-helyesbített Amabel, amire mind nevetésben törtünk ki.
-Na! Meséljétek már el én is tudni akarom!- nyávogott Christiana, amire még jobban nevetni kezdtünk.
-Hát az úgy volt, hogy...-kezdte Amabel, de egy szigorú hang félbeszakított minket.
-Elég legyen mára a vihogásból. Szerintem elég volt, hogy egész napra eltűntetek vihogni. Nyomás befelé!-förmedt ránk anya.
-Elnézést Angelica, de éppen a lányod próbáltuk felvidítani, mert itthon nem kapja meg azt a szeretetet, amit megérdemelne.-állt mellém Elaine. Ő volt az egyetlen, aki a szüleimmel is szembe mert szállni.
-Szerintem meg anyád nem őrülne, ha rájönne, hogy a lánya mennyire tiszteletlen velem szemben.-vágott vissza anyám.
-Elég legyen már! Anya nem csináltunk semmi rosszat!-üvöltöttem anyámra és erre apám is kijött.
-Mégis mi folyik itt? Angelica hagyd már őket egy kicsit élvezni az életet. Még fiatalok.-állt mellénk apám. Szerettem őt, hiszen, ha már neki is elege volt anyából, mellénk állt.
-Nem! Lassan Alice is eléri azt a kort, amikor kelendővé válik és ennyi idősen már nem vihoghatnak egy folytában!-magyarázta anya.
-Ugyan már még egyik lányunk sincs annyi idős!-mondta apa.
-Christiana van hol aludnod?-kérdeztem barátnőmet, amire vállat rántott és így felelt.
-Nincs senkim idefent.
-Akkor érezd otthon magadat nálunk!-mondta apa és én nagyon megőrültem ennek. Odaszaladtam hozzá és megpusziltam az arcát.
-Köszi apu! Szeretlek!-mondtam.
-Én is Alice!-mondtam és megölelt, majd egy apró atyai puszit nyomott a fejem búbjára.
Bementünk a házba, én pedig a szobám felé kezdtem húzni barátnőmet. A szobámban még volt hely egy ágy számára, így teremtettem neki egyet.
Bár nekünk angyaloknak és szellemeknek nem volt szükségük alvásra, szerettünk volna legalább ennyiben emberiek lenni. Ha csak egy éjszakára is.
Reggel hatalmas zajra ébredtem. Amikor kiléptem a konyhába nővérem és barátnője sürgött forgott ott.
-Mégis mit csináltok? És hol van anya? És a többiek?-özönlöttek belőlem a kérdések.
-Nos anya kint beszélget Daisyvel a tegnap történtek miatt. Mi pedig neki készítjük el a konyhát, hogy kevésbé haragudjon ránk.
-Puncskockák.-feleltem erre.
-Ugyan csak nem akarjuk, hogy minket is kipenderítsen a házból?-mondta Calra Amabel barátnője.
-Micsoda? Miről beszélsz?-kérdeztem idegesen.
-Hát Daisy ezért van itt?-mondta-
-Láttuk, hogy elég idegesen beszélnek, így neki láttunk a konyha takarításának.-magyarázta Amabel.
-Értem, akkor megyek és megnézem őket, de az biztos ,hogy nem az ablakból fogom. És lesz hozzá egy-két keresetlen szavam.-mondtam és már ott sem voltam.
-Jó reggelt Daisy!-köszöntöttem Elaine anyukáját.
-Szia kedvesem!-próbált barátságosan köszönteni, de ő is túl feszült volt.
-Anya mégis mi a fenéért küldted el Christianat és főleg Anniet?-vontam kérdőre.
-Senkitől sem tűrőm, hogy ellenem szegüljön.-felelte egyszerűen és ridegen.
-Anya te hallod ilyenkor, hogy mit beszélsz?-kérdeztem.
-Látod Alice ezért nem látom én sem értelmét annak, hogy itt törjem magam, amikor anyád már nem az a nő, akit én barátnőmnek hívtam egykor.-mondta Daisy és elindult én pedig követtem őt.
-Daisy tudod mi történt pontosan?-kérdeztem.
-Nos igen. Elaine este minden elmesélt, mert amikor ti bementetek, ő még kint maradt a környéken néhány barátjával még beszélgetett, amikor látta, hogy anyád feldúltan kidobta Annie és Christiana azzal az indokkal, hogy Christiana emberi fajból származik és nem tartozik közétek, Annie pedig hogy anyád szavaival éljek, egy áruló.-mesélte.
-És azt tudod, hova mentek?
-Nos Elaine odament hozzájuk és megkérdezte mi történt, aztán ők mondták, hogy a vízeséshez mennek és ott lesznek éjjelre, vagy még ki tudja meddig.-magyarázta.
-És Elaine is ott van velük?
-Nem ő még otthon van, mert valamit összekészít nekik.-magyarázta.
-Értem. Kérlek mondd meg neki, hogy jöjjön a vízeséshez, én is ott leszek! Köszi! Szia!-mondtam és már ott sem voltam.
Sokáig kerestem barátnőimet. Már vagy 10 perce szólongattam őket, de nem kaptam választ.
-Annie! Christiana! Itt vagytok?-aztán kibújtak az egyik bokorból.
-Jaj hát itt vagytok! Ne haragudjatok, amiért nem ébredtem fel, amikor ilyen csetepaté volt az éjszaka! Nem is tudom, miért nem hallottam.-magyaráztam,amire megöleltek és Annie súgott valamit.
-Álompor.-súgta
-Micsoda? Mégis ki tenne ilyet? És miért sugdolózol?-jöttek a kérdések.
-Shhh! Bertram itt van valahol. Egész éjjel minket keresett, de sosem lehet tudni, mikor áll át megint anyád pártjára.-magyarázta Christiana.
És akkor az említett előbukkant a rengetegből.
-Jó reggelt apa!-köszöntöttem kedvesen.
-Jó reggelt Alice! -üdvözölt ő is.
-Nos ezekből építhetnénk nektek egy házat, amíg Angelica nem látja be, hogy hibát követett el.-mondta és a földre hajított egy kupac fát, meg mindenféle építő anyagot. Elég erős apám van. Na jó az angyalok erősek mind fizikailag, mind mentálisan.
-Apa te most inkább menj haza, mert anya nagyon mérges és tt van nálunk Calra is.-magyaráztam, amire apa azonnal haza sietett.
-Figyeljetek Elaine hoz valamit nektek, de még dolga van. Mégis miről beszéltél az imént?-fordultam Anniehez, aki egy sóhaj után magyarázkodni kezdett.
Én meg felháborodva vettem tudomásul, hogy anyám hová süllyedt...

1. fejezet-Jótét lélek

Sziasztok! Hát itt vagyok, meghoztam az első fejit. Remélem, tetszeni fog nektek és azért kapok egy-két komit! Köszönöm az első r.o.-t! <3 :) És a prológushoz azt a komit! :)

Kérlek, ha elolvastad jelezd nekem véleményed! Sokat segítesz vele. Jó olvasást! Puszi!

"Ó, állj meg itt, s gondolj rám, idegen! Voltam én is, mint te, oly eleven. S leszel te is halott, mint én vagyok. Készülj: vár rád a sír s az angyalok."


Éppen a kedvenc felhőmön ücsörögtem, amikor egy hang megzavarta elmélkedésemet. Mostanában egyre sűrűbben zaklatnak. Nem értem, miért kell ennyit küzdenem a nyugalomért. Annyira megelégeltem már a sok harcot a semmiért.
-Alice! Alice, hol vagy?-szólongatott tovább a hang. Még nem akartam felkelni. Még álmodozni akartam. Álmodni egy olyan világról, amiben nincsenek gondok. Nincs gonosz és én a magam ura vagyok. Egy békés, nyugodt gondtalan világra vágytam.
Szerettem volna más lenni. Egy a külsőmet fedő életkorral a többi tinédzser közé olvadni és úgy élni, mint ők. De én nem vagyok halandó és soha nem is leszek az. Ha egy angyal meghal, akkor egy ismeretlen dimenzióba kerül, a semmibe. Ott nincsenek fények, nincs sötétség, nincs jó és rossz, sem emlékek, sem álmok. Csak a színtiszta üresség kísért...
-Alice kérlek gyere már elő! Nincs kedvem bújócskázni. Nőj már fel!-sértegetett a hang. A hang, amit most már megismertem. Ő a nővérem volt. Ő is angyal annyi különbséggel, hogy ő már közel jár ahhoz a korhoz, amikor arkangyallá avatják. Ez nagy dicsőség egy angyal számára. Hatalmas erő birtokába jut és nem kell többé harcolni azért a jutalomért. A jó angyaloknak és a rossz angyaloknak egyaránt vannak alapképességük, amihez hozzácsatolódik az az erő, ami nem sokaknak adatik.
A jó angyalok gyógyításra képesek. Érzik mások érzelmeit és az érzelem kiváltó okát. És végül, de nem utolsó sorban alakváltásra képesek. Ez azért jó, mert a halhatatlanság által nem kell folyton ugyanazzal a külsővel a földre menni...és persze muris dolog, hogy így két vagy több személyt is játszhatsz és megtudhatod az egyik személyiségedről mit gondolnak a többiek.
Azt hiszem az én plusz képességem által igazán hatalmas angyalnak érezhetem magam. Isten egyik kedvence vagyok. Persze ezzel nem azt mondtam, hogy másokat nem úgy szeret, mint engem, hanem csak azt, hogy nekem előbb beadja a derekát, ha valami nagy dolgot kérek.
Az én képességemről majd később. Most elő kell bújnom, mert a nővérem megöl, ha sokáig húzom a szerinte bújócskázást.
-Itt vagyok! Ha tudni akarod nem bújócskáztam és nem vagyok már kislány! Már több, mint 2...-kezdtem volna kimutatni a felháborodásomat, de nővérem már jól tudta miből fog állni a mondatom, így befejezte helyettem.
-Már több, mint 2000 éves vagyok...blablabla....-gúnyolódott, de ezért még megfizet.
-Ne gúnyolódj, mert megbánod!- fenyegettem meg, amire játszott félelemmel vigyorgott vissza rám.
- Nézd, hogy remeg a lábam!-viccelődött és remegtetni kezdte a lábait. Rosszabb volt, mint egy 2 éves gyerek. És még engem tartanak annak. Ez felháborító!
-Oh Istenem! Ha ezt Bonaventura látná, elfutna szégyenében!-vágtam vissza, amire nővérem végtelen haraggal indult meg felém, ám mielőtt még odaérhetett volna hozzám, én egy szempillantás alatt anyám előtt termettem. Ez egy lopott képességem.
-Alice, kérlek ne settenkedj folyton, mert a szívbajt hozod anyádra és másokra is!-szidott le anyám, nekem pedig nevetésre görbült a szám.
-Most meg mi olyan vicces? Néha annyira neveletlen vagy Alice! Mintha nem is az lennél, ami.-jegyezte meg Angelica, az anyám.
-Tudod mit anyám? Igazad van. -mondtam, amire értetlenül rám emelte a tekintetét.
-Nem értelek Alice.-felelte, majd zavartan elfordult. Tudom, hogy tudja mire céloztam az előbb és nem akartam ebbe most belefolyni. Annak semmi értelme sem lett volna. Nem sokára betöltöm a 2001. évemet és a földön fogok élni, ameddig csak jónak látom.
-Alice mikre nem gondolsz!- lépett be Annie, aki mellesleg a barátnőm, de néha nem veszi észre magát. Például most is minden jel nélkül megszólal és csak nem kikotyogja, amit az imént gondoltam. Az ő képessége a gondolatolvasás. Az övé még nincs meg nekem. De ha így folytatja, akkor ellopom és én is elmondom, hogy mi jár a fejében.
-Azt próbáld meg szó nélkül!-csattant fel, amire én gonosz mosolyra húztam ajkam. Tényleg igaza van anyámnak, mintha nem is az lennék, ami vagyok.
Amikor megláttam drága barátnőm ijedt arcát rájöttem, hogy rosszat tettem. Nem értem magamat. Mostanában annyira feszült vagyok és minden apróságon megsértődök. Annyira különös érzés. Mintha megéreznék valamit, ami közeledik és nagyon rossz dolog.
Szégyelltem magamat, amire az imént készültem. Mivel épp meg akartam támadni barátnőmet, de még időben lefékeztem magam, s megláttam "ellenfelem" arcát...Lesütöttem szemem és kiviharoztam a szobából. Éppen a bejáratnál ütköztem bele nővérembe, aki még csak most ért vissza.
-Héj kisasszony hova ilyen sietősen?-kiabált utánam, de nem válaszoltam csak futottam tovább. El innen. El a világ szeme elől.
Futás közben sírni kezdtem. Könnyem, mint méz édes esőcsepp hullott le arcomon és egy apró tollpiheként halt el a földön.
Szó szerint méz édes , tükör tiszta és amikor földet ér tollpihévé változik.
Felrepültem egy végtelen magas fára, aminek tetején csak én szoktam órákon át üldögélni. Itt szinte repül az idő. Ha szomorú vagyok, mindig ide jövök, mert itt senki sem bánt. Mindenki hallgat és figyel rám. Csak rám...
Ha egy magam fajta sírni kezd itt, vagy akár a földön, akkor az idő is szomorúvá változik és az eső is esni kezd. Ha mérges villámlik és dörög, ha boldog hét határra süt a nap, ha szerelmes a tavasz minden szépségében tükrözi azt.
Ezért van a földön eső, villámlás és dörgés. Tavasz, nyár, ősz és tél. Minden miattunk van. Minden tőlünk függ, az érzelmi világunktól,  az erőnktől, az akarat erőnktől és senki más nem segíthet ezeken, csak mi.
Néha egy olyan erős lény is, mint én elgyengül és olyat tesz, amit nem szabadna. Szerelmes lesz egy olyan lénybe, aki gonosz, de csak az ő számára angyallá változik.
-Miért ilyen nehéz minden?-kérdeztem meg hangosan is, amit gondoltam, de arra nem számítottam, hogy választ is kapok rá.
-Mert megnehezíted. -felelte az ismeretlen hang és amikor hátranéztem eltűnt onnan. Azt hittem, megőrültem, így visszafordítottam fejem. Arra viszont nem számítottam, hogy pont előttem áll az illető. Pontosabban lebeg, mivel ő egy szellem.
-Istenem! Muszáj így megijesztened a jó angyalt?-kérdeztem, bár még mindig szomorú voltam. A szellem látszólag csurom vizes volt, amit nem értettem. Valamiért különös kötöttséget éreztem iránta. Kedvesnek tűnt.
-Csak szerettem volna megtudni, hogy miért itatod az embereket? Képzeld el, ahogy ott állok az utca közepén, ahol nem rég még nyugodtan sétáltam, amikor valaki a hátam mögé lopózik és lám-lám itt vagyok, mert másra már nem is emlékszem. Na mindegy is, de ha ez még nem lett volna elég, akkor mondok én neked valamit. A felfelé vezető utamon bőrig áztam, mert egy búval bélelt angyalnak sírni támadt kedve. Úgy tudtam, az angyalok sosem sírnak.-ecsetelte gondolatait és nekem kissé elegem lett belőle. Még jobban sírtam, amire végre elhallgatott. Lehet, hogy igaza van, de akkor is bántó, ha az angyal fejéhez vágják az esetleges hibáit. Az emberek biztos nem csinálnak ilyet.
-Oh most meg mi ütött beléd? Én csak arra akartam kilyukadni, hogy miért ilyen bánatos a szíved? Vagy nincs is szíved?-rohamozott le kérdéseivel.
-Elég legyen már!-förmedtem rá, amire ijedten meredt rám és mint egy buborék szétrobbant. Amikor végre azt hittem, hogy felszívódott hirtelen a hátam mögött megszólalt.
-Ejnye, hogy lehet egy olyan kedves angyal, mint te, ennyire szívtelen...savanyú... otromba...nagyképű...-jellemzett, de még mindig nem találta a megfelelő szavakat. Rossz kedvem egy kicsit alábbhagyott és kezdett jobb kedvem lenni. Már-már mosolyra görbült szám, amikor már percek óta sorolta a jelzőket, bár még nem találta meg a megfelelőt.
-Úgy érted egy olyan szerencsés angyal, mint én, hogy lehet ennyire szomorú és bánatos?-kérdeztem, amire egy aprót bólintott és ismét rájött, hogy miatta csak szomorúbb lettem, így bánatosan lehajtotta a fejét.
-Ne haragudj! Megbántottalak igaz?-kérdezte félve.
-Nem igazad volt csak kissé hirtelen érkeztél.-magyaráztam, amire egy apró mosoly jelent meg szája sarkában.
-Tudod emberi életemben szinte mindenkit idegesítettem, mert ilyen kis pattogós, szó kimondó lány voltam. Folyton energia túltengésben szenvedtem, vagyis inkább a körülöttem lévő emberek szenvedtek ettől a tünettől.-mondta már nevetve a végét. Én is elmosolyogtam magam. Úgy éreztem, végre olyas valakit találtam, aki majd megért engem, akinek szívesen beszélek a gondjaimról. Aki felvidít, ha szomorú vagyok. Ha elhagyatottnak érzem magam.
-Hogy hívnak?-kérdeztem barátságosan miután jól kibeszélgettük magunkat és még be sem mutatkoztunk.
-Nos a helyzet az, hogy csak a keresztnevemre emlékszem, mivel a család nevem a testemhez kötődik.- magyarázta, amire én bólintottam. Ezt jól tudtam. A szellemeknek már van egy nevük, ami egy testbe kerülve sem változik, csak a családnevük lesz más. Minden test, más vezetéknévvel jár. A keresztnév viszont mindig ugyanaz.
-És mi a kereszt neved?-kérdeztem újra.
-Christiana- felelte. Christiana Krisztus után.
-Krisztus után kaptad a neved.-jelentettem ki a nyilvánvalót. Boldog voltam, hiszen ez azt jelenti, hogy ő egy különleges lélek. Ő szabadon mozoghat a földön, így, ha megkérem atyámat, akkor velem engedi majd a földre, amikor én is lemegyek oda. Persze csak addig, amíg nem kap egy testet, amiben újra élhet...
-Igen, de ez miért tölt el ilyen mérhetetlen boldogsággal?-kíváncsiskodott.
-Mert, ha én elmegyek innen, akkor te is jöhetsz velem. Persze csak, ha te is akarod. -magyaráztam.
-És hova fogsz menni?-jött a következő kérdés.
-A földre. Persze csak addig jöhetsz le velem, ameddig nem kapsz új testet.-meséltem, amire ő is bólintott, bár szemei félelmet tükröztek. Rákapcsoltam érzelmeire és onnantól jól tudtam, hogy mit miért érez.
-Ne félj egy ideig még test nélkül leszel, hiszen ki kell engedned magadból tested fáradalmait és az beletelik néhány száz évbe.-mondtam, amire egy kicsit megnyugodott.
-És téged hogy hívnak?-kérdezte kedvesen.
-Alice vagyok! -mondtam és gyermekien meghajoltam előtte, amire hangosan nevetni kezdtünk.
-És hány éves vagy?-kérdezett megint.
-De kérem nem illik ilyet kérdezni egy hölgytől.-játszottam és ismét nevetni kezdtünk.
-Elnézést hölgyem, nem akartam megsérteni, de tudnom kell, hogy a kora teszi ilyen széppé, vagy csak ilyen jól tartja magát.-színészkedett.
-Oh hát ez mindent megmagyaráz.-feleltem és nem bírtam ki, hogy ne nevessem el magam.
-Hát akkor?-kérdezte.
-Hát akkor megmondom. Mindössze 2000 éves vagyok. Pár hét múlva betöltöm a 2001. évemet.- feleltem egyszerűen, mintha valamit természetes dologról beszélnék. Jó ez a dolog számomra és az itt élők számára természetes, de egy szellemnek nem az.
-Huhh azta'! Ez nem semmi! Egy 2000 éves angyallal beszélgetek. -jegyezte meg.
-Azt hiszem ezt bóknak veszem.-mondtam nevetve.
-És vannak rokonaid?-kérdezett rá a fájó dolgokra. Persze más azért lenne ennél a kérdésnél szomorú, mert esetleg nincsenek rokonai, de én most nem ezért lettem  bánatos.
-Valami rosszat mondtam?-kérdezte félve.
-Nem dehogy is, csak...-kezdtem, de hangom elcsuklott és sírni kezdtem. Ő átölelt és hátamat simogatva próbált megnyugtatni.

Prológus

Sziasztok! Íme egy új blogom, mert nem bírok magammal!!!! :) na de ez remélem, nektek csak jó! Kérlek titeket, hogy jelezzétek tetszéseteket, ill. nem tetszéseteket felém egy komi által! Nem kerül semmibe, de nekem sokat segítetek vele! Jó olvasást! Nem sokára érkezik majd az első fejezet...Puszi!

"Megrebegtetem a szárnyaimat, és repülni tanulok. Ez a dolgom addig, amíg el nem érem az eget ..."


Vajon milyen élet várna rám, ha nem egy olyan lény lennék, akiben az emberek többsége nem is hisz, hogy létezik? Milyen lennék emberként? Milyen lenne önfeledten szeretni, hibákat elkövetni, szerelmes lenni és legnagyobb hibaként elkövetni azt, hogy elhagyod az egyetlen lényt, akit valaha is úgy szerettél, mint őt? Milyen érzés a szerelem? És az milyen érzés, hogy nincs rajtad annyi felelősség, mint amennyi egy hozzám hasonlónak van?
Szeretném érezni azt, amit a halandók. Szeretnék egy ifjú szívű fiú karjaiban újjá születni, és sok év múlva ugyanott meghalni...
Sosem találtam meg az igazi otthonomat, bár mondják az én otthonomnál nincs szebb hely. Én mégis máshova vágyom. Vágyom a messzeségbe, a gondtalan világba. Egy 17 éves felelősség mentes lány bőrébe szeretnék bújni és úgy élni, mint a többi velem egykorú lányok.
Igaz ha az ember rám nézne, el sem hinné, hogy ez a fiatal test egy több ezer éves lényt takar. Egy 2000 éves lényt, aki tele van búval, fájdalommal és otthontalannak érzi magát...
Néha az emberek is arra vágynak, ami számukra tiltott gyümölcs...