Sziasztok! Ne haragudjatok, tudom, hogy tegnapra ígértem a fejit, de mostanában eléggé összejöttek a dolgok, így a fejik egy kicsit késnek mostanában, amíg össze nem szedem magam... :( Sajnálom, tényleg. De most azért hoztam a fejit, hogy olvassatok egy kicsit! Remélem, azért kapok komit! :)
"A mai kapcsolatok attól üresek, hogy nincs ott az angyal. Vagy, mivel üresek, nem jön az angyal. Nem igazi barátság, nem igazi szerelem, pedig azzá tudna válni egy pillanat alatt."
Clark szemszöge:
Alig hittem a fülemnek, amikor meghallottam a hírt, amit Nigel barátomról terjesztettek. Ha ezt Lucifer meghallja, biztosan mindketten meglakolnak emiatt a tettük miatt. Szerelembe esni egy jó angyalba a legnagyobb bűn, amit a mi fajtánk valaha elkövethet. Sajnáltam, bár abban igaza volt, hogy nem tudhatjuk milyen érzés a szerelem, főleg nem egy ilyen jó angyalban, mint amilyen az az Elaine volt. Láttam róla a képeket, együtt néztük a tiltott és titkos találkák eseményeit. Boldogok voltak, olyan boldogok, amilyen én is szerettem volna lenni, de egy ilyen szörnynek, mint nekem nem igazán lehet örömteli élete. Bár az is igaz, hogy életnek sem igazán nevezném az enyém.
Ha egyszer valaha én is szerelembe esek, akkor az életem árán is megfogom védeni az ő életét. Kerüljön bármibe, ő életben marad. Ha önzőségem el is kell dobnom. Ha őt el is kell hagynom, megteszem, de nem hagyom, hogy miattam életét veszítse.
Bertram szemszöge:
Alice és Amabel a két nagy lányom felnőttek. El sem hiszem, hogy eljutottunk idáig. Szerelmemmel néhány évezreddel ezelőtt még csak azt tervezgettük, hogy a gyerekek milyenek lesznek, ha felnőnek, s most eljött a pillanat, hogy az álmaink be is teljesüljenek.
Elnézem őket és mint két tojás, de mégis valami különös, valami rejtélyes ellentét van bennük. Nem tudom megfejteni, mi az, de tudom, hogy ez mindkettejüket elég erőssé teszi az elkövetkezendő harcokhoz.
Amabel mosolya hét határra szól, a földi lét teljes valóját beragyogja. Alice bánattal teli tekintette pedig esővel árasztja azt. A nap és az eső játéka a szivárvány, pont úgy, mint az ő testvériségük. Hol ellenségeskednek, hol szövetséget kötnek. A sűrűn váltakozó kapcsolatuk szüleménye egy csodálatos világ.
-Drágám, csak nem nosztalgiázol?-kérdeztem feleségem és én egy pillanat elmosolyogtam magam, hiszen ő már túl jól ismer. Szavak nélkül értjük meg mit érez a másik. Talán valaha Alice is megtalálja számára ezt a férfit. Azt a felét, aki majd kiegészítve őt, ismeri minden mozdulatát, az egész lényét és azt, amit együtt alkotnak majd. Amabel Bonaventura személyében egy szinte tökéletesnek mondható társat talált. Féltem őket. Tudom, Amabel tökéletes kezekben lesz, de már nem velünk. Már nem lesz az én pici lányom. Alicet még inkább féltem, mivel ő merész útra készül, teljesen egyedül lesz és fentről aligha tudok rá vigyázni. Boldogabb lennék, ha ő is találnak magának egy párt, akit szerethet minden porcikájával. Sokkal jobb lenne annál, amire épp készül.
-Tudod csak aggódom. Boldogok lesznek. Mindketten másképp döntöttek, de azt hiszem helyesen. Tudják mit csinálnak, hiszen egész életükben arra tanítottuk őket, hogy bármit is tesznek, helyesen tegyék.-feleltem pár perc elteltével, amit szerelmem is észrevett. Puhán végighúzta mutatóujját ajkamon, majd egy finom, visszafogott, de szerelemmel teli csókot lehelt ajkamra.
-Szeretlek!-mondta és szorosan magához ölelt. Én is épp olyan szorosan tartottam karjaimba, ahogy ő vágyott oda.
-De én sokkal jobban.-próbáltam egy kicsit viccelődni, amire feleségem hatalmasat bokszolt mellkasomba. Na persze nem fájt, de azért egy kis tettetés még nem árt senkinek.
-Te kis sunyi alak.-csipkelődött tovább Angelica.- Emlékszel, amikor még mi álltunk egy ilyen fontos döntés előtt, mint a lányunk?-kérdezte. De hát elhiszem, hogy ma csak az egyik lányunk esküvője lesz, de ez nem elég indok arra, hogy egyesszámban beszéljünk a gyermekeinkről. Elvégre kettő van.
-Angelica ne felejtsd el, hogy Alice is a mi lányunk és bár nem vér szerint, de ott van még Annie is és most már Christiana is a családunk tagja lett.-hitetlenkedtem, amire feleségem csak dühös tekintettel meredt képembe, majd sarkon fordult és kiment oda, ahol a szertartás várható.
Idefent egy esküvő kicsit másként megy, mint a földi paradicsomban. Atyánk először megáldja és felszenteli a házasodni kívánó angyalokat, kezdve természetesen a menyasszonnyal. Áldást és szentelt vizet vet a szent testre, ami ugye még érintetlen. Fontos, hogy a leány, aki menyasszony lesz, még tiszta nő legyen.
Lassú és megfontolt léptekkel indultam az összegyűltek körébe, hogy örömapaként nézhessem végig lányom felvonulását.
Amint kiértem Alice szomorú arcán akadt meg pillantásom. A szívem összeszorult, amikor őt bánatosnak látom. Nem bírom, ha bántják. Angelicaval folyton miatta veszekedtem, bár erről ő nem tud, hiszen addigra mindig elrohan egy nyugodt helyre. Jól tudom, hogy a döntésében nagy szerepet játszik az is, ahogy az anyja viselkedik vele, de ő nem tud valamit, ami miatt valahol megértem a feleségem. Alice nem tudja, hogy Angelica testvére...
-Bertram hát itt vagy?-érintette meg valaki a vállamat. Abban a pillanatban fel fordultam és széles mosollyal fogadtam feleségem legjobb barátnőjét, Daisyt.
-Áh Daisy! Szia! Őrülök, hogy a lányod ellenére eljöttél. -üdvözöltem őt, elvégre nehéz lehet neki most azt látni, hogy a mi lányunk megházasodik, míg az övé valahol a földön van és ki tudja mit csinál most.
-Nos most, hogy megtudtam, mi ez az egész, még fájdalmasabb a hiánya és a tudat, hogy ő ...-kezdte a mondatot, de abban a pillanatban megszólalt a nászinduló és atyám oldalán ott tündökölt Amabel. Mosolya az egész világra mosolyt és napsütést csalt.
Amabel szemszöge:
-Lányom, készen állsz a felelősség vállalásra? Mert jól tudod ettől a naptól kezdve az életed a te kezedben van, immár teljes egészében.- mondta atyám, én pedig egy izgatott bólintással feleltem. Nem voltam képes többre, elvégre ezek az utolsó percek, amiket még magam töltök.
-Akkor induljunk, mert Bonaventura már biztosan ideges, mert nem áll mellette a menyasszony.-viccelődött atyám, majd karját felém nyújtotta és én büszkén fontam kezem karja köré. Abban a pillanatban megszólalt a várva várt dallam és én lassú, az ütemhez illő léptekkel indultam meg a virágokkal díszített székek között. Körbepillantottam és mindenhol önmagam boldogságát véltem felfedezni az arcokon, mintha csak tükörbe néznék. Mérhetetlenül boldog voltam, de ugyanakkor szomorú is, hiszen épp most pillantottam meg húgomat, aki olyan fancsali képet vágott, mintha nem a nővére esküvőjén, hanem a temetésén lenne. Egy pillanatra megtorpantam és ez mindenkinek feltűnt. Láttam kedvesem arcán a riadtságot, ami bizonyára előző tettem miatt volt, bár ő nem tudta, hogy nem miatta, hanem húgom láttán blokkoltam le a sorok között.
Aztán amilyen hirtelen megálltam, olyan hirtelen indultam meg előre, hogy mi hamarabb odaérjek kedves hitvesem oldalára. Illetve leendő hitvesem oldalára, hiszen a szerelmünk valódi valója még csak most kezdődik el.
Atyám szerelmem kezébe csúsztatta enyémet és velünk szembe foglalt állóhelyet.
-Nos kedves testvéreim, gyermekeim! Azért gyűltünk ma itt össze, hogy egy csodálatos pár szent kötelékében lehessünk örömteli tanúk. Számomra megtiszteltetés, hogy e két szerelmes angyalt egy ÖRÖK életre összekössem ...-kezdte beszédét Isten és én szavai által egyre nyugodtabb lettem.
Christiana szemszöge:
Az angyalok lassacskán összegyűltek és helyet foglaltak. Hatalmas nyüzsgés volt, de ennek ellenére nem volt nehéz észrevenni drága barátnőm kicsit sem boldog arcát. Valamiért nem éreztem benne azt az örömöt, amit egy jó testvérnek kellene, amikor a nővére házasságot köt élete szerelmével.
Belegondoltam, hogy milyen lehet házasságot kötni, de sajnos semmi emlékem nem volt. Nem tudtam még csak elképzelni sem, milyen érzés. Lassú, nagy léptekkel közeledett leendő férje felé a menyasszony. Körbe-körbepillantottam az összegyűlteken és mindenkinek egy száz százalékig boldog mosolyt küldött. A felénk közeledő angyalról egy másik angyalra tévedt tekintetem, de ő nem azt az örömöt mutatta, mint nővére. Kicsit oldalba böktem, de erre is csak egy fej rázás volt a válasza. Napok óta, hogy elment Elaine és ő nincs magánál. Nem olyan rég óta ismerem őt, de én is nagyon hamar megszerettem és nekem is hiányzik, de szokták mondani, az élet megy tovább...
-Jól vagy?-kérdeztem, amikor egy apró könnycsepp csillant meg szeme sarkában. Ő bánatosan felém fordította tekintetét és én is úgy éreztem, sírni fogok. Már nem kellett sok ahhoz, hogy lehulljon az első könnycsepp, hogy aztán a többi megállíthatatlanul kövesse az első szökevényt.
Alig láthatóan végig simítottam hátán és próbáltam visszatuszkolni a szabadságra vágyó sós nedvet a szemem sarkában. Alice is a könnyeivel küszködött, már azokkal, melyek még követték volna társukat, de ő megállítottam. Mindig is tudtam, hogy ő egy rendkívül erős személyiség. Olyan, akit bárki megirigyelhetne. Nagyon sok mindent megélt már és sosem, egy percre sem láttam gyengeséget a szemében. Soha! És őszintén szólva ez néha megrémisztett engem, de most már tudom, hogy erre csak büszke lehetek, hisz a barátnőm csak egy apró támaszra van szüksége, viszont nekem hatalmasra és ezt tőle ilyen akaraterővel megkaphatom, ahogy sok minden mást is.
-Tudod egy pillanatra elgondoltam milyen más lett volna minden, ha anyám és apám kimutatta volna az állítólagos szeretetét. Ha a nővéremhez hasonló én is azt tettem volna, amit a szüleim elvártak tőlem. Most ő kis kedvenc és mindegyik csak rá büszke. Én csak egy elfuserált gyerek vagyok a szemükben és ez talán most már így jó. Elvégre én elmegyek innen és valószínűleg örökre. -tette még hozzá, bár az utolsó három szót már csak maga elé suttogta, de így sem volt nehéz meghallani.
Visszafogottan, hogy mások ne lássák, átkaroltam a vállát és közelebb húztam magamhoz. Majd csak ennyit súgtam fülébe.
-Ne aggódj! Én mindig ott leszek melletted és vigyázni fogok rád, még ha már egy testben is leszek, a szívem mindig hozzád húz majd...-súgtam, ő pedig meghatott tekintettel nézett két szemembe és az előzőleg megállított sós nedv most ismét futásnak eredt arca domborulatain.
