2. fejezet-Mihez kezdenék nélkületek

Sziasztok! Hát végül sikerült  lenyugodnom és megírtam még egyszer a fejit. Bár véleményem szerint az első verzió sokkal jobb lett és hosszabb. Természetesen még emlékeztem arra, amit az először írtam, de attól még nem tudtam ugyan úgy visszaadni, mint ahogy először írtam le... :( bosszankodtam is miatta eleget!!!! De megígértem, hogy ma hozom és itt van. Nem akartam holnapig váratni vele! Hát ha holnap meg a net döglik be, vagy valami :) Mostanában rám jár a "szerencse"!

Na de mindegy is... a lényeg, hogy elkészült. Jó olvasást! És kérlek komizzatok! Köszi! Puszi!

"Csak haladsz csöndesen, gyönyörködve, céltalanul, s egyszerre csak kilépsz az Angyalok Tisztására. Nem is tudod, hogy ez az, mivel az angyalokat nem láthatja a szemed. Csak annyit látsz, csak annyit érzel, hogy csodálatosan szép. És megállsz. És abban a pillanatban megnyílik a szíved, és az angyalok észrevétlenül melléd lépnek, egyenként, lábujjhegyen, és belerakják kincseiket a szívedbe. A legnagyobb kincseket, amiket ember számára megteremtett az Isten. A jóságot, a szeretetet és a békességet."







Miután kisírtam magam Christiana vállán, nem szóltunk egymáshoz. Csak vártuk, hogy jobb idő jöjjön. Nem is volt szükség szavakra, csak érezni kellett a fájdalmat mindegyikünk szívében. Különös kötődés volt a miénk.Valami megmagyarázhatatlan dolog.
-Gyere!- álltam fel hirtelen, s kezemet nyújtottam neki. A kérdés az, hogy tudunk érintkezni? Először értetlenül nézett rám, de nem kérdezett. Elfogadta a kezem és együtt sétáltunk atyám paradicsomában. Minden kis négyzet métert megmutattam neki. Úgy éreztem, fontos látnia ezeket a dolgokat. A számomra szép tájakat, tavakat.  Gyönyörű éden kerteket, ahol finomabbnál finomabb gyümölcsök vannak, melyek közül bármelyiket választhatja. A szellemnek ahhoz, hogy megtisztuljon zöldségekre és gyümölcsökre van szüksége. Ezek nyersanyagok. Magukban tartalmazzák azokat a tápanyagokat, melyek megtisztítanak.
Mi angyalok is ilyeneket eszünk. Ezek Isten ajándékai.
-Atyám?-léptem be Isten birodalmába. Hatalmas atyai mosollyal fogadott, ám amint meglátta a mellettem andalgó szellemet, azonnal atyai szigor terült el arcán.
-Oh, lányom nem láttam, hogy új lelket hoztál magaddal.-jelentette ki a nyilvánvalót, hiszen ha látta volna, az elejétől kezdve szigorú lett volna.
-Elnézést, én nem akarok zavarni!- hebegte Christiana, de amikor hátrálni kezdett, atyám megállásra intette. Kötelessége volt megállni, ha azt kérték.
Hiszen mondják-Ő "csak egy lélek".
-Mondd, hogy hívnak?-kérdezte atyám, Christiana segély kérően rám nézett. Félt. Új dolgot látott, s  félt ettől.
-Christiana.- feleltem helyette, s atyám szája mosolyra görbült.
-Pont, mint...-kezdte, de most én szakítottam félbe.
-Krisztus után.-fejeztem be és ismét mérhetetlen boldogság öntött el. Ránéztem barátnőmre és rájöttem, ezt ő érzi. Miért?
-Mitől vagy ennyire boldog?-kérdeztem.
-Nem tudom. Egyszerűen ilyen vagyok.-válaszolta egyszerűen.
-Pontosan a te ellentéted.-szólalt meg Isten, amire megforgattam a szemem.
-Micsoda? Nekem nem úgy tűnt, hogy annyira búval bélelt, mint amennyire én boldog.-magyarázta barátnőm, amire atyám ismét elmosolyodott.
Tudtam, mi jár a fejében. Erre nem kellett különleges képesség.
-Nos, akkor ti együtt maradtok, ameddig csak lehet.- felelte atyám, én pedig nagyon őrültem ennek. Valami azt súgta, hogy ő még nagyon sokat segíthet nekem a közel jövőben.
-Nos akkor mi mehetnénk is, ugye? Vagy szeretnél még valamit?-kérdeztem atyámtól, de ő intett, hogy távozhatunk.
-Gyere!-ragadtam karon barátnőmet, hogy megmutassam neki a "családomat".
-Hova akarsz menni?-kíváncsiskodott.
-Bemutatom a "családomat".-feleltem és egy hatalmas képzeletbeli idézőjelbe tettem a család szót.
-Miért beszélsz így a családodról?-kérdezte.
-Ez egy nagyon hosszú történet. Majd ha már nem bír megbirkózni vele a szívem, akkor elmesélem neked.-feleltem és épp a házunkhoz érkeztünk a mondatom végére.
-Anyu, apu?-szólítottam szüleim, de ők rám sem bagóztak.
-Mi történt?-kérdeztem azt, amit akkor szoktam, ha szerintük valami rosszat csináltam.
-Elnézést!-szólalt meg barátnőm, amire azonnal megfordultak és rá néztek.
-Alice, miért nem szóltál, hogy vendéget is hoztál magaddal?-lépett a konyhába Amabel.
-Mégis hogyan szólhatnék, ha egyszer a drága szüleim még arra sem méltatnak, hogy rám nézzenek, ha kérdezek valamit?-kérdeztem, de hangom elcsuklott.
-De tudjátok mit? Megértelek titeket, hisz én nem tartozom a családhoz. Én nem vagyok a ti gyereketek!-üvöltöttem, amire Annie is ott termett és csendben figyelt. Nem szólt semmit, nem védett meg.
-"Szép kis barátnő vagy, a bajban sem állsz mellém!"-üzentem neki gondolatban, majd sírva elrohantam. A mai nap már harmadszorra talán. Nem is családnak nevezhető az enyém. Nem is találok rá szavakat. Vagyis család, de nem az én családom.
-Alice várj már! Hallod?-szólítgatott Christiana. El is felejtettem, hogy ő is mellettem volt az imént. Megálltam és vártam rá.
-Ne haragudj, de nagyon megbántottak és elfelejtettem, hogy te mellettem álltál.-mondtam, amire megfogta a vállam és mély levegőt vett, mintha szüksége lett volna rá.
-Ugyan már, a szüleid szeretnek.Csak a maguk módján..elég furcsán mutatják ki.-állt a védelmükre és én nagyon mérges lettem.
-Micsoda? Te is az ő pártjukra állsz? Tudod mit, ha te is átélted volna azt, amit én, akkor ezt most nem mondtad volna?-mondtam teljesen könnyes szemekkel és elillantam onnan. Ezt olyankor szoktam, amikor minél hamarabb elakarok tűnni egy helyről.
A kedvenc vízesésemnél voltam és zokogtam, amikor zajokat hallottam. Vitatkoztak valamin.
-Mégis mit képzeltek ti? Nem veszítek észre, hogy mennyire bántjátok őt?-förmedt rá a másikra a hang.
-De hiszen én nem csináltam semmit.-védekezett a másik.
-Még hogy nem? Mikor fogod már fel, hogy nem így kell viselkedni a húgoddal szemben?-kérdezte a őrangyalom. Most már felismertem őt. Ő Elaine. Ő az, aki a nővéremmel szokott beszélni és olyankor rájön, hogy igaza van és egy darabig megint szerető testvérek vagyunk.
-Elég legyen, inkább azzal foglalkozzatok, hogy épségben megtaláljuk őt!- csattant fel Christiana.
-Igazad van, én is mindig ezt magyarázom, amikor ez történik.-mondta Elaine.
-Igazad van sosem állsz mellette, mint a nővére.-szólalt meg Annie. Ő az, aki nem áll mellém pedig ő ismeri az egész történetem a családomról.
-Még te beszélsz?-lepődött meg Elaine.
-Mégis mi a bajod?-kérdezett vissza.
-Hogy mi? Az, hogy te épp olyan bűnös vagy, mint a kedves családja.-magyarázta Elaine.
-Én? Én sosem bántottam őt egy rossz szóval sem!-háborodott fel Annie.
-Az lehet, de az, hogy ezeknél az alkalmaknál hallgatsz épp olyan fájdalom számára, mint az, hogy ha a többiekkel együtt sértegetnéd.
-De hát mégis hogyan szállhatnék szembe Angelicaval, ha egyszer ő befogadott engem, amikor kicsi voltam és úgy nevelt mintha a sajátja lennék.
-Befejeznétek végre! Már fáj tőletek a fejem!-szólaltam meg, amikor elég közel kerültek hozzám.
-Alice annyira aggódtam érted! Jól vagy? Gyere ide! Légy erős!-mondta a végét már akkor amikor szorosan magához ölelt és én még jobban zokogni kezdtem.
-Annyira bánt! Én nem ide tartozom.-mondtam sírva.
-Dehogy is nem. Épp az fáj nekik, hogy te túlságosan is idetartozol.-vigasztalt Elaine.
-Alice, drága hugicám ugye nem esett bajod? Figyelj, én nagyon sajnálom, ha megbántottalak, de annyira érzékeny szíved van! Sajnálom!-mondta és én hittem neki.
-Komolyan?-kérdeztem, mintha mégsem hinnék a szavának.
-Igen. Hát szoktam én hazudni?-kérdezte meglepve.
-Nem.-mondtam egy erőltetett mosoly kíséretében.
-Hát akkor meg. Gyere ide!-mondta és szorosan magához ölelt.
-Szeretlek! -mondtam és ez így volt. Szeretem a nővéremet, mert amikor nem olyan rideg, mint a szüleim közelében, akkor egészen el lehet vele beszélgetni. Még tanácsokat is ad, mint azt a rendes nővéreknek illik.
-Én is téged! Csak néha annyira...-kereste a szavakat.
-Legalább ilyenkor van bennünk valami emberi. -jegyezte meg Elaine. És nevetni kezdtünk így hárman.
-Jaj Alice annyira féltem, hogy valami bajod esik. Sajnálom!-lökte el mellőlem Amabelt és szorosan megölelt. -Haragszol rám? -kérdezte Christiana.
-Tudod amellett, hogy érzékeny szívem van, még túlságosan hatalmas is, mert senkire nem tudok 5 percnél tovább haragudni. Maximum nagyon bánt, amit tett, de túl hamar megbocsátok neki.-magyaráztam.
-Sajnálom!-mondta még egyszer és megöleltük egymást.
-Én...én is sajnálom! Tudod te mindig is jól választottál barátnőt.-jegyezte meg Annie, amire én elég feszülten reagáltam.
-Mégis hogy értsem ezt?-kérdeztem mérgesen.
-Én csak...úgy értettem, hogy akárhogy is van mi szeretünk téged. És sajnálom, ha megbántottalak!-kér bocsánatot.
-Tudod pont tőled nem vártam volna azt, amit tettél, hiszen te kis korom óta mellettem vagy és látod azt, amit átélek. De nem haragszom! Mint mondtam nem tudnék haragudni senkire sem.-feleltem.
-Sajnálom! Megígérem, hogy többet nem fordul elő!-mondta és szorosan megöleltük egymást.
-Csoportos ölelés!-visította Christiana, amire körbe vettek és szorosan megöleltek engem. Én meg próbáltam nem megfulladni köztük.
Még nagyon sokáig beszéltünk és nevetgéltünk. Így hamar eltelt ez a nap. Igen egész este volt már, amikor elindultunk haza felé.
-Na és mit szeretne egy 2100 éves angyal?-kérdezte Elaine a közelgő születésnapomra célozva.
-Életem legszebb napját.-feleltem egyszerűen. Sosem vágytam túl nagy dolgokra. Mindig beértem a kevéssel is.
-Csak ennyit! Én azt hittem, hogy minimum egy új ruhatárat, vagy valami hasonlót kérsz!-döbbent meg Christiana.
-A mi Alice testvérkénk nem nagyra vágyó.-jegyezte meg Amabel.
-Na igen. Emlékszem, amikor még alig volt annyi idős, mint most én, amikor a szüleidtől egy hatalmas dupla puszit kértél. Atyámtól pedig azt, hogy szeressenek a szüleid.-mesélte Annie. Igen én is emlékszem. Ahogy arra is, hogy a szeressenek a szüleim rész azóta sem teljesült.
-Elég legyen! Ne rontsuk el a napot a rossz emlékekkel!- szólalt meg Elaine.
-Így van. Mondjátok hogy ismertétek meg egymást?-tette fel a nagy kérdést Christiana.
-Nos ez egy hosszú történet.-mondta Elaine, amire nevetni kezdtek.
-Igen egy hosszú és nagyon mulatságos történet.-helyesbített Amabel, amire mind nevetésben törtünk ki.
-Na! Meséljétek már el én is tudni akarom!- nyávogott Christiana, amire még jobban nevetni kezdtünk.
-Hát az úgy volt, hogy...-kezdte Amabel, de egy szigorú hang félbeszakított minket.
-Elég legyen mára a vihogásból. Szerintem elég volt, hogy egész napra eltűntetek vihogni. Nyomás befelé!-förmedt ránk anya.
-Elnézést Angelica, de éppen a lányod próbáltuk felvidítani, mert itthon nem kapja meg azt a szeretetet, amit megérdemelne.-állt mellém Elaine. Ő volt az egyetlen, aki a szüleimmel is szembe mert szállni.
-Szerintem meg anyád nem őrülne, ha rájönne, hogy a lánya mennyire tiszteletlen velem szemben.-vágott vissza anyám.
-Elég legyen már! Anya nem csináltunk semmi rosszat!-üvöltöttem anyámra és erre apám is kijött.
-Mégis mi folyik itt? Angelica hagyd már őket egy kicsit élvezni az életet. Még fiatalok.-állt mellénk apám. Szerettem őt, hiszen, ha már neki is elege volt anyából, mellénk állt.
-Nem! Lassan Alice is eléri azt a kort, amikor kelendővé válik és ennyi idősen már nem vihoghatnak egy folytában!-magyarázta anya.
-Ugyan már még egyik lányunk sincs annyi idős!-mondta apa.
-Christiana van hol aludnod?-kérdeztem barátnőmet, amire vállat rántott és így felelt.
-Nincs senkim idefent.
-Akkor érezd otthon magadat nálunk!-mondta apa és én nagyon megőrültem ennek. Odaszaladtam hozzá és megpusziltam az arcát.
-Köszi apu! Szeretlek!-mondtam.
-Én is Alice!-mondtam és megölelt, majd egy apró atyai puszit nyomott a fejem búbjára.
Bementünk a házba, én pedig a szobám felé kezdtem húzni barátnőmet. A szobámban még volt hely egy ágy számára, így teremtettem neki egyet.
Bár nekünk angyaloknak és szellemeknek nem volt szükségük alvásra, szerettünk volna legalább ennyiben emberiek lenni. Ha csak egy éjszakára is.
Reggel hatalmas zajra ébredtem. Amikor kiléptem a konyhába nővérem és barátnője sürgött forgott ott.
-Mégis mit csináltok? És hol van anya? És a többiek?-özönlöttek belőlem a kérdések.
-Nos anya kint beszélget Daisyvel a tegnap történtek miatt. Mi pedig neki készítjük el a konyhát, hogy kevésbé haragudjon ránk.
-Puncskockák.-feleltem erre.
-Ugyan csak nem akarjuk, hogy minket is kipenderítsen a házból?-mondta Calra Amabel barátnője.
-Micsoda? Miről beszélsz?-kérdeztem idegesen.
-Hát Daisy ezért van itt?-mondta-
-Láttuk, hogy elég idegesen beszélnek, így neki láttunk a konyha takarításának.-magyarázta Amabel.
-Értem, akkor megyek és megnézem őket, de az biztos ,hogy nem az ablakból fogom. És lesz hozzá egy-két keresetlen szavam.-mondtam és már ott sem voltam.
-Jó reggelt Daisy!-köszöntöttem Elaine anyukáját.
-Szia kedvesem!-próbált barátságosan köszönteni, de ő is túl feszült volt.
-Anya mégis mi a fenéért küldted el Christianat és főleg Anniet?-vontam kérdőre.
-Senkitől sem tűrőm, hogy ellenem szegüljön.-felelte egyszerűen és ridegen.
-Anya te hallod ilyenkor, hogy mit beszélsz?-kérdeztem.
-Látod Alice ezért nem látom én sem értelmét annak, hogy itt törjem magam, amikor anyád már nem az a nő, akit én barátnőmnek hívtam egykor.-mondta Daisy és elindult én pedig követtem őt.
-Daisy tudod mi történt pontosan?-kérdeztem.
-Nos igen. Elaine este minden elmesélt, mert amikor ti bementetek, ő még kint maradt a környéken néhány barátjával még beszélgetett, amikor látta, hogy anyád feldúltan kidobta Annie és Christiana azzal az indokkal, hogy Christiana emberi fajból származik és nem tartozik közétek, Annie pedig hogy anyád szavaival éljek, egy áruló.-mesélte.
-És azt tudod, hova mentek?
-Nos Elaine odament hozzájuk és megkérdezte mi történt, aztán ők mondták, hogy a vízeséshez mennek és ott lesznek éjjelre, vagy még ki tudja meddig.-magyarázta.
-És Elaine is ott van velük?
-Nem ő még otthon van, mert valamit összekészít nekik.-magyarázta.
-Értem. Kérlek mondd meg neki, hogy jöjjön a vízeséshez, én is ott leszek! Köszi! Szia!-mondtam és már ott sem voltam.
Sokáig kerestem barátnőimet. Már vagy 10 perce szólongattam őket, de nem kaptam választ.
-Annie! Christiana! Itt vagytok?-aztán kibújtak az egyik bokorból.
-Jaj hát itt vagytok! Ne haragudjatok, amiért nem ébredtem fel, amikor ilyen csetepaté volt az éjszaka! Nem is tudom, miért nem hallottam.-magyaráztam,amire megöleltek és Annie súgott valamit.
-Álompor.-súgta
-Micsoda? Mégis ki tenne ilyet? És miért sugdolózol?-jöttek a kérdések.
-Shhh! Bertram itt van valahol. Egész éjjel minket keresett, de sosem lehet tudni, mikor áll át megint anyád pártjára.-magyarázta Christiana.
És akkor az említett előbukkant a rengetegből.
-Jó reggelt apa!-köszöntöttem kedvesen.
-Jó reggelt Alice! -üdvözölt ő is.
-Nos ezekből építhetnénk nektek egy házat, amíg Angelica nem látja be, hogy hibát követett el.-mondta és a földre hajított egy kupac fát, meg mindenféle építő anyagot. Elég erős apám van. Na jó az angyalok erősek mind fizikailag, mind mentálisan.
-Apa te most inkább menj haza, mert anya nagyon mérges és tt van nálunk Calra is.-magyaráztam, amire apa azonnal haza sietett.
-Figyeljetek Elaine hoz valamit nektek, de még dolga van. Mégis miről beszéltél az imént?-fordultam Anniehez, aki egy sóhaj után magyarázkodni kezdett.
Én meg felháborodva vettem tudomásul, hogy anyám hová süllyedt...