2. fejezet-Rendkívüli eset vagy

Sziasztok! Elnézést, ha sokat kellett várnotok a fejire, de sajnos csak ma volt időm leülni a gép elé és befejezni ezt a fejit. Szerettem volna még novemberben hozni ezt a fejezetet, de sajnos így sikerült. Még egyszer sajnálom! Remélem ennek ellenére azért kapok néhány komit! Biztatásképpen... :) Jó olvasást! Puszy

Jacob szemszöge:

***napok ezelőtt***

Minden alkalommal egyre rosszabbul van már Charlie. Amilyen gyakran csak tudom, meglátogatom őt, de sajnos rajta már ezen alkalmak sem segítenének. Bella meghalt. Emlékszem azon az éjszakán változtam át először.  Úgy éreztem, hogy valamit kitéptek belőlem azzal, hogy ő elment. Úgy szeretem, ahogy talán senkit sem fogok már. Ő volt az első szerelmem. Talán a bevésődésem is. Sam szerint nem nagyon bizonytalan, hogy igazán melyik is számomra Bella. Vagyis melyik volt. Sajnos ma már lényegtelen. Elment. Meghalt. Kész volt odaadni az életét egy olyan személyért, akit még csak nem is érdekelt. Egy mocskos vérszívó lett a szíve választottja és annak gyilkosa is. Amikor beléptem az ajtón úgy éreztem, vámpír van a házban.
-Charlie!-kiáltottam apám régi barátjának, de ő csak nyöszörgött az emeleten. Megijedtem, hogy egy mocsadék épp most használja ki egy gyenge idős ember tehetetlenségét. Rohantam, ahogy csak tudtam, de nem találtam semmi olyat, ami előbbi gyanúmra utalt volna.
-Jól vagy?-kérdeztem aggódva, amire ő erőtlenül bólintott. -Úgy éreztem, hogy van itt valaki.-mondtam, bár mondatom felénél rájöttem, Charlie nem tud a vámpírok létezéséről. Nem akartam, hogy idő előtt szívinfarktust kapjon miattam. Főleg, ha megtudja, hogy egy vámpír család dédelgette egyetlen lányát.
-Semmi bajom. Nincs itt senki, egyedül vagyok. Teljesen.-mondta ezt már egész halkan, de hála kitűnő hallásomnak mindent hallok.
-Charlie ezt apám küldte.-emeltem meg a finom halpanírt, amit apámmal együtt mindig is szeretett. Egy nosztalgikus mosoly csillant fel ráncokkal telt orcáján. Úgy megesett rajta a szívem. Mennyire magányos lehet itt. Felajánlottuk már neki, hogy La Pushban lakjon, de ő ragaszkodott ehhez a házhoz. Azt állította, így olyan, mintha Bella még itt lenne vele. Néha olyan érzésem van az öreg megőrült. Bella túl fontos volt mindannyiunk számára ahhoz, hogy csak úgy beletörődjünk a halálába. Abban az egyben biztos vagyok, hogy ha valaha is még egyszer a szemem elé került az a szemét, puszta kézzel vetek véget nyamvadt kis életének.
-Jacob, sajnálom, hogy a lányom sosem volt képes úgy szeretni, ahogy te szeretted őt.-szólalt meg hirtelen és én semmit sem értettem. Mégis, hogy került ez most szóba? -Tudod az a Cullen fiú túlságosan megbabonázta őt, így már semmit semmit sem látott tőle. -mosolyognom kellett ezen. Valóban jól látta a helyzetet, de ezen már kár is rágódni.
-Szeretnél esetleg nézni valamit a tévében?-próbáltam terelni a témát, bár nem úgy látszott rajta, mint aki hajlandó erre.
-Még mindig szereted őt?-jött a következő kérdés.
-Nézd Charlie, Bella...nos...szóval ő már nincs köztünk. Ez az egész már nem számít.-hebegtem, amire ő úgy mosolygott, mintha mindezt csak álmodtam volna. Boldognak tűnt annak ellenére, hogy elvesztette egyetlen lányát egy féreg miatt.
-Valóban. Meghalt, de nem ment el tőlem.-mondta, majd behunyta szemét és halk szuszogása jelezte, hogy éppen sikerült álomba beszélnie magát. Nem értettem,mire célzott előző megjegyzésével, de most inkább nem is foglalkoztam vele. Betakargattam, majd az éjjeli szekrényen elhelyeztem a halpanírt, s azzal elmentem, mert még rengeteg dolgom volt.

***napjainkban***

Már napok óta nem jártam Charlienál. A rengeteg szomszéd, akik közelebb laknak a Swan házhoz, mind segítenek, amiben csak tudnak. Valaki mindig meglátogatja őt, de szerintük van vele egy lány, aki nagyon gyönyörű, bár én akárhányszor elmegyek hozzá, az a titokzatos lány nincs ott.
Egyébként most is éppen odatartok. Remélem, lassan rajta kapon azt a titokzatos lányt, akit mindenki látott már csak én nem. Amikor odaértem haláli csend uralkodott a környéken, mintha minden kihalt volna. Próbáltam kinyitni az ajtót, de az zárva volt. Nem értettem, mégis mi a fene történt itt. Halkan kopogtattam az ajtón, de senki sem reagált. Charlie jól megszokott halk nyöszörgését sem hallhattam már. Megpróbáltam a hátsó ajtón bemenni, de amikor hátraértem, szemem egy kereszten akadt meg. Egyetlen rövid név állt a sietve készített kereszten: Charlie Swan. Szóval meghalt. Talán a szomszédok közösen eltemették őt? De azt ígérték, szólnak, ha történik valami gond. Már egy ideje rágódtam az ezernyi kérdésen, ami fejemben zengett, amikor végül hazaindultam, hogy elmeséljem a történteket. A bejárati ajtóhoz érve egy ügyvédbe botlottam. Vagyis úgy nézett ki, mint egy ügyvéd.
-Jó napot kívánok! Charlie Swan házát keresem, azt hiszem jó helyen járok.-hadarta el egy szuszra. Most már biztos voltam abban, hogy egy ügyvéddel beszélek.
-Jó napot! Igen ez az ő háza.-erősítettem meg "gyanúját".
-Értesítettek a haláláról. Ön talán egy hozzátartozója lenne?-kérdezte meglepve. Mi lenne ezen olyan meglepő?
-Olyasmi. Apám legjobb barátja volt, a lánya pedig...-kezdtem magyarázkodni, de most mit mondjak. A lánya pedig életem szerelme, de sajnos meghalt.
-Értem.-ennyi volt a válasza. Nem érdekelte mi lett volna a befejezés, pedig engem érdekelt volna. Ha minden másképp lett volna.
-Nos Mr. Swan egyetlen személyt jelölt meg örökösként.-kezdte és én összezavarodtam. Ki lesz az örökös? Bella meghalt és én nem tudok arról, hogy lenne másik gyereke.
-Micsoda? Mi nem tudunk másik gyermekről. Csak egy lánya volt...-kezdtem volna, de az úr szavamba vágott.
-Valóban a rendelet úgy szól, hogy Isabella Swan a törvényes örökös, azonban ő meghalt, de egy apró betűs részben megemlít egy pótlólagos személyt, aki abban az esetben kap jogot az örökségre, ha Isabella Swan nem kíván az örökséggel rendelkezni, illetve elhunyt az örökség kihirdetése előtt.-magyarázkodott. Szerencsére nem kezdett el érthetetlen jogi dolgokról beszélni és csak a lényeget mondta el, bár az igazán érdekelne, hogy ki kapja meg ezt az emlékekkel telt házat.
-És ki? Ki lesz az az örökös?-kérdeztem dadogva.
-Az illető kilétéről nem beszélhetek. Megegyezés alapján ő távolról figyeli az ügy kimenetelét. Sajnos elég fontos üzletember, így az ideje nagy részében távol van, de szüksége volt erre a házra, hogy egy kellemes vidéken, a természet közelében néha-néha megpihenjen egy kicsit. Ne aggódjon hamarosan biztosan megismerheti őt.-mondta az ügyvéd, majd a kezembe nyomott egy hivatalos végrendelet szerűséget, s azzal távozott is.
Én is ezt akartam tudni, ki ez az ismeretlen személy. Vajon érdemes erre a hatalmas ajándékra? Mit tett, amiért ezt kiérdemelte? Elvette azt, ami Bellat illeti. Valami nekem is azt súgta, hamarosan megismerem minden kérdésemre a választ. Annyi furcsaság történt mostanában

Eleasar szemszöge:

***50 évvel ezelőtt***

Edward-Tanya-Bella háromszög alakult ki és nekem fogadott lányom mellett kellene állnom, de jól tudom, hogy ez nem lenne fair Edwarddal és Bellaval szemben. Jól tudom, hogy az lenne a helyes, ha Tanya lemondana egy illúzióról. Tulajdonképpen olyan gyönyörű lány, így nem is értem, miért ragad le egy olyan személynél, aki még csak rá sem hederít. Úgy értem, Edward tisztelettudó és udvarias, de mint nő nem érdekli fogadott lányom. Carmen és a lányok is folyton folyvást ezt magyarázzuk neki, de ő mintha fel sem fogná. Mi csak jót akarunk Tanyanak. Olyan makacs.
A telefonom halk zümmögése szakított ki gondolataim világából. Valamit muszáj kitalálnom ezzel kapcsolatban.
-Igen!-szóltam bele anélkül, hogy megnéztem volna a számot.
-Eleasar barátom!-hallottam meg Carlise kétségbeesett hangját. Azonnal tudtam, hogy valami Edwarddal kapcsolatos dologról lesz szó.
-Mi történt barátom?-kérdeztem aggódva. Rossz előérzetem volt.
-Edward megőrült. Vagyis úgy értem, hogy szüksége lenne egy kis levegő változásra és arra gondoltam, hogy esetleg a ti társaságotok jót tenne most neki. Bella meghalt és amikor ezt meghallotta, őrjöngve rohant a Volturihoz. Szerencsére időben sikerült megfékeznünk, de ezt már háromszor is eljátszotta és félek, egyszer csak sikerülhet neki.-hadarta idegesen, bár én így is mindent tisztán értettem.
-Természetesen nagyon szívesen fogadjuk őt.-válaszoltam és éppen ekkor jelent meg Tanya is. Kérdőn nézett rám, de egy másodperc alatt felfogta, hogy ki jön ide hozzánk.
-Köszönöm barátom. Beszélek Edwarddal és nemsokára már nálatok is lesz. Biztosan jót fog tenni neki Denali légköre. -mondta Carlise.
-Szerintem is. Mi mindent megteszünk, hogy kiverje a fejéből ezt az őrültséget.-célozgattam az öngyilkossági merényletekre. Nem akartam, hogy Tanya is tudjon erről, mert ismerem őt annyira, hogy tudjam ezt nem bírná magában tartani, ahogy az ezzel kapcsolatos véleményét sem, ami nem lenne éppen igazságos Bellaval szemben.
-Még valami. Edward valóban nagyon szerette Bellat és jó lenne, ha Tanya...-kezdte, de barátságunkra való tekintettel nem fejezte be, bár én így is értettem, mire céloz, ahogy Tanya is.
-Persze barátom. Beszélek Tanyaval és hidd el ő is megfogja érteni a helyzetet. -sajnos ez volt az a pont, amikor mégis el kellett mondanom a történteket részletesebben is.
-Köszönöm! Szia!-köszönt el Carlise és meg sem várta, hogy én is viszonozzam köszönését, bár nem haragudtam rá. Én talán még rosszabbul viselném a helyzetet, mint ő. Ő mindig is erősebb egyén volt.
-Edward idejön?-terült el Tanya arcán egy széles mosoly. Sajnáltam, hogy nekem kell lefagyasztanom róla a mosolyát.
-Figyelj Tanya! Edward most nincs olyan állapotban, hogy a te nyomulásod elviselje, így kérlek mellőzd a csábítási eszközeidet, mert Edward nem azért jön.-mondta és mindvégig mélyen fogadott lányom szemébe néztem. Ő csak legyintett egy amolyan "ugyan mindig ezzel piszkáltok, pedig ő úgy sem bánja" mozdulattal. Pedig ez most valóban komoly dolog volt.
-Tanya! Bella meghalt! Érted?-böktem ki a valóságot.-Tanya abban a pillanatban lezuhant a fotelba, mivel épp az irodámban voltunk.
-Hogyan? Edward...?-célozgatott Edwardban bujkáló éhségre, de nem. Erről biztosan szó sincs.
-Nem. Edward szereti Bellat és nem tenne ilyet. Arról van szó, hogy a hír hallatán nos meg akart halni és valószínűleg még most is ezen mesterkedik. Idejön, hogy felejteni tudjon.-mondtam, bár az utóbbi mondatomnak inkább ellenkezőjében voltam száz százalékig biztos.

***napjainkban***

-Eleasar!-nyafogott Tanya és kopogás nélkül rontott az irodámba, ahol épp Carmen és én próbáltuk egymást kényeztetni. Carmen egy pillanat alatt mögém került és masszírozta a hátam, így talán csak zilálásunk buktatott le minket.
-Elnézést én csak...-dadogott Tanya, mi pedig elmosolyogtunk ezen.
-Mondd csak lányom!-lépett elő Carmen és átkarolta Tanya vállát.
-Edward már megint eltűnt és én nem tudom hol bújkál már megint.-magyarázta a felmerülő problémáját. Tanya és Edward adtak egymásnak egy esélyt. Mára már 30 esztendeje házasok. Boldogok. Úgy látom Edward is őszintén szereti Tanyat, így semmi ellenvetésem nem volt az ellen, hogy összeházasodjanak.
-Tanya, lányom. Edward tudod jól, hogy képessége miatt elég sokszor tart távolságot a külvilágtól. Érthető, hogy megint eltűnt, hiszen már hetek óta nem tett ilyet. Szüksége van, hogy elzárja magát az idegen gondolatoktól.-álltam fel székemből és lányom másik oldalára sétáltam, hogy én is átkaroljam vállát. Ő megfogta vállán pihenő kezem és szorgosan bólintott véleményemre.
-Igazad van apa! Sajnálom, hogy megzavartalak titeket!-mondta, majd megpördült és már ott sem volt.

James szemszöge:

***50 évvel ezelőtt***

-Nincs más választásunk! Most kell lépnünk, amíg még nem gondolja meg magát az a Cullen.- ordítottam Victoria képébe. Nem tetszett neki a hirtelen ötletem, de én is csak most jöttem rá, hogy az a vámpír elhagyta az eledelét. Pedig olyan fincsi illata volt a vérének. Az az édes nedű, ami az ereiben csorog, nem veszhet kárba! A vére ízére végignyaltam ajkamon és szinte a számban éreztem azt a melegséget, amit áraszt.
-Belegondoltál már abba, hogy meg is halhatsz, ha nem úgy sül el, ahogy tervezted?-üvöltött vissza.
-Mégis mi bajom lesz? Puskával rohan felém az apja? Edward megöl a gondolataival?-viccelődtem, bár én is jól tudtam, mi lesz, ha rosszul végződik ez az egész. Egy valakinek mindenképp rossz vége lesz, de az nem én leszek.


***napjainkban***

-Szeretlek!-suttogtam szerelmem fülébe, aki szinte még mindig remegett a kéjtől. Olyan gyönyörű volt. Édes bőr, csókolni való ajkak, megigéző szemek, melyekben szinte szikrázik a magabiztosság és a gyilkolás utáni vágy. Amikor ezekbe a szemekbe pillantok és meglátom a vérvörös íriszeket, rá kell jönnöm arra, hogy őt az én képemre formáltam. Ő a társam egy örökké valóságig. Szeretem őt és nem akarom elveszíteni. Ha meghalok, azt akarom, hogy megbosszulja a halálom.
-Szeretlek James!-kapaszkodott szorosan nyakamba és elvesztem ajka vad játékában.