5. fejezet- A félvér fiú

Sziasztok!

Meghoztam nektek a (remélem) várva várt fejezetet. Nem szeretnék túl sok mindent hozzáfűzni a dologhoz csak annyit:
Jó olvasást! Remélem azért megérdemlek pár kommit tőletek! Bocsi a két nap késéssel közbejött valami és nem voltam net közelben sem.
Puszi!





Bella szemszöge:


 Már napok óta az ír klánnal tartózkodom és Siobhan sajnos valamiért nagyon haragszik rám és folyton miattam veszekednek, amit én tényleg nem szeretnék, így úgy döntöttem, hogy ma folytatom az utam- Úgy is szeretnék minél előbb az esküm végére érni. Éppen egy gyönyörű szép patak partján üldögéltem és néztem ahogy a Nap apró sugarai megcsillantják a víz tetejét, amikor Maggie megérkezett és lehuppant mellém. Kérdőn nézett rám, de nem szólt semmit, csak nézte velem együtt a patakban csurdogáló vizet. Nem volt meleg, de vámpír létemnek köszönhetően nem is fáztam még ha hatalmas hóban ültem volna.
-Remélem nem felejtesz el engem és valamikor egyszer majd visszajössz hozzám, és azt is remélem, hogy addigra megtalálod amit keresel.- szólalt meg percekkel később a mellettem ülő apró vörös hajú leányzó. Alicere emlékeztet egy kicsit. Épp olyan törékenynek tűnik, mint ő, de mégis kicsit más. Nagyon megszerettem őt. Néma láthatatlan könnyeket láttam a szemében, de ennek ellenére mosoly ült ajkán. Egy kicsit összeszorult a szívem, de ahogy ő is, én is jól tudtam, hogy ne maradhatok tovább. Egyszer visszatérek, ha már ígéretem véghez vittem.
-Soha nem tudnálak elfelejteni.- mondtam és jó szorosan magamhoz öleltem az apró vámpírt.- Hogy gondolhatod, hogy el tudnék felejteni egy ilyen szeretetre méltó kedves lányt, mint te. Olyan lettél nekem, mintha a kishúgom lennél. És ha majd utam végére érek, megígérem, hogy meglátogatlak téged.- fejeztem be ezzel válaszomat.
-Szeretlek Bella és nekem is olyan vagy, mintha a nővérem lennél.- válaszolta szinte most már látható könnyekkel. Néma zokogásba kezdett.
-Én is szeretlek Maggie!- válaszoltam és még szorosabban öleltem magamhoz, mint előtte.

***pár órával később***

-Most már mennem kell.- kezdtem a búcsúzkodást Maggieék háza előtt. Liam odalépett hozzám és átölelt.
-Vigyázz magadra Bella! És látogassa meg minket, amikor teheted.- mondta azzal visszalépett Siobhan oldalára. Ő csak nézett rám, még mindig neheztelést láttam a szemében.
-Siobhan ne haragudj rám ha annyi gondot okoztam neked a napokban. Hidd el nem volt szándékos. És köszönöm, hogy eltűrtél engem. Vigyázz a családodra, mert nagyszerű lények. - szegeztem hozzá mondanivalóm, majd a mellettem álló Maggiehez fordultam. 
-Maggie nagyon vigyázz magadra! Köszönöm, hogy elfogadtál és hogy melletted testvérre találtam. Ígérem hamarosan találkozni fogunk.- mondtam, majd átöleltem és egy apró puszit leheltem homlokára, majd már ott sem voltam. Csak suhantam végig az erdőn célom felé. Legalább is reménykedtem abban, hogy hamarosan célba érek. Most Olaszországba veszem az irányt és reménykedek abban, hogy ott végre valami nagyobb hírrel szolgálhatnak nekem.



Aro szemszöge:

Épp Chelseavel beszélgettem a teremben, amikor Demetri végre meghoztam nekem azt, akire már oly régóta vártam. Egy olyan lényre derült fény, amilyenről vámpír létem során még egyszer sem hallottam.
-Nahát Demetri végre meghoztad, amit kértem.- üdvözöltem kiváló szolgám, aki ezzel meghajolt előttem és hatalmas büszke mosolyra nyílt szája. Odalöktem elém azt a lényt és én mélyen a szemébe néztem. Hallottam szívverését, bőre mégis olyan volt, mint vámpír társaimé. Mivel szemtanúja nem lenne a dolognak és én nem tudhatom, hogy veszélyt jelent-e ránk nézve, úgy döntöttem, hogy halnia kell. Egy élet minden élet felett.-gondoltam magamban.
-Mondd csak mi a neved gyermek?- kérdeztem megjátszott kedvességgel. Ő rám emelte tekintetét és válaszra nyílt ajka.
-Nahuel a nevem.- mondta, majd fejet hajtott előttem. Szemében nem láttam félelmet. Voltaképpen semmilyen érzelmet nem véltem felfedezni benne. Talán nem tudja, mi vár rá az elkövetkezendő percekben.
-Megtudnád mondani nekem, hogy pontosan mi vagy te?- tettem fel az újabb és az engem leginkább foglalkoztató kérdésemet.
-Félig vámpír, félig ember vagyok. - válaszoltam nemes egyszerűséggel. De hát ilyen nem létezik. Bolondnak néz ez engem?- tettem fel magamban a költői kérdést.
-Lehetetlen. Az nem létezik.-mondtam ki azt, amire gondoltam.
-De igazat mondok.- emelte fel kissé hangját.- Anyám ember volt, akit elcsábított egy vámpír. Sajnos a születésemet nem élte meg, de a nénikém felnevelt engem.- folytatta történetét. Felnevettem. Most már teljesen biztos vagyok abban, hogy teljesen bolondnak néz engem.
-Persze. Persze.- kacagtam. -És majd azt gondolod, hogy pont ilyen egyszerűen hinni fogok neked, mert te előadod ezt a történetet magadról.- válaszoltam ezt most már mérgesen. Meg tudtam volna állapítani hogy valóban igazat mond-e, de ettől függetlenül nem tudhattam, hogy mit hozhat a fejünkre, ha életben is hagyom.
Bólintottam Felixnek és Demetrinek, akik hűséges szolgálók lévén azonnal tudták mit akarok. Odaléptek az előttem térdelő "vámpírhoz" és kezdték volna teljesíteni kérésem, amikor a nagy terem ajtaja kicsapódott és egy olyan személy lépett be rajta, akire még csak nem is gondoltam volna. Tulajdonképpen azt hittem, hogy már nincs is életben, hiszen mindenki azt mondta, hogy meghalt. Szebb volt, mint emberi életében.
-Szerbusz Aro.- csilingelő hangon köszöntött, de valahogy mégis egy kis fájdalmat véltem felfedezni hangjában. Chelsea épp oly meglepetten nézte, ahogy én is.
-Szia Bella.- suhantam oda hozzá és már is keze felé nyújtottam az enyémet, hogy meg tudhassam, mi történt vele azóta, hogy utoljára láttam.
-Mielőtt beletekintenél a gondolataimba és a történetembe, kérlek engedd el őt!- szegezte hozzám kérését, amit sajnos nem állt módomban teljesíteni. Ő mégis megmakacsolta magát.
-Nos nagy szükségem lenne rá ahhoz, hogy megtaláljam Edward Cullent.- mondta és hőn szeretett kedvese nevénél mélységes fájdalom volt hangjában. De nem segíthettem neki.
-Hagyd őt Aro.-szólalt meg Chelsea. Amit kért az túl sok volt, de ő a klánom összetartója. Ő a lelke mindennek. Nélküle oly sok hűséges szolgám és társam nem lenne. Az ő képessége a legfontosabb nekem.
-Tudod, hogy nem tehetem.- fordultam hozzá és reménykedtem, hogy végre észhez tér és nem kér tőlem lehetetlent.
-Tudod, hogy mi lesz akkor. - fenyegetett.
-Fenyegetsz engem?- kérdeztem és hangom kissé élesebben szólt.
Már csak arra lettem figyelmes, hogy Chelsea felé rohanok és azt érzem, hogy ki kell józanítanom őt. Bella abban a pillanatban közénk ugrott és engem hatalmas hanggal csapott a márvány falba, ami akkor darabokra hullott szét. Chelseat most már teljesen megnyerte magának.
-Azt mondtam, hagyd őt!- mondta most már erélyesebben. Demetri és Felix Bella karján csüngött. A félvér pedig meglepetten nézett hol rám, hol Bellara. Engednem kellett Chelsea kérésének és ki tudja talán ez elegendő lesz arra is, hogy egyszer majd Bella is a seregembe tartózzon. Gondoltam magamban, felálltam leporoltam magam, de ezt a tettét soha nem fogom elfelejteni.

Nahuel szemszöge:

Soha senki sem tett még ilyet értem. Annyi vámpírral találkoztam már és senki sem hitt nekem, de ő a kezdettől fogva elhitte amit mondok. Bízott bennem. Olyan hévvel védelmezett, mintha az édesanyám lenne. 
-És mivel táplálkozol?- kérdezte órákkal később, amikor már Volterra falain túl voltunk.
-Vérrel és emberi étellel is egyaránt. Elélek mindegyiken. -válaszoltam és ő csak bólintott.
Most nekem kellett segítenem, hogy megtalálja azt, amit keresett.
-Miben kellene segítenem?- kérdeztem. Ő kérdőn pillantott rám, mintha nem értené mit kérdezek tőle. - A várban azt mondta, hogy szükséged van rám, hogy megtalálj valakit.- helyesbítettem, hogy ő is megértse.
-Ohh hát azt csak ürügy volt. Hallottam már rólad és tudom, hogy nem ártanál senkinek sem. És halandó gyermek sem vagy már. Aro meg sem próbált téged megérteni. Voltaképpen azért mentem oda, hogy megkérdezzem, tudnak-e valamit a Cullen családról.- magyarázta és én nem értettem, hogy miért mentett meg, ha nem is kellek neki.