3. fejezet-Üde létezésem felé

Sziasztok! Meghoztam a várva várt 3. fejezetet. Azt hiszem egy kicsit szaladtunk az idővel, de mindennek oka van ;) ugyebár :) Remélem tetszeni fog nektek és kapok érte sok-sok komit! :P

Jó olvasást! Ne tartsátok magatokban a véleményt!!!!

Puszy

Bella szemszöge:

El kell, hogy induljak, mert hosszú út áll előttem és egy túl nagy kérés apámtól. Le kell zárjam a múltam, mert nem élhetem jövőm. Egyedül tudom, hogy jobb lesz nekem és jónak kell lennie. Edward, Alice és a többiek már a múlté. Elmentek és nem akartak engem. Senki sem akar engem. Egy szörnyeteget. Az emberek kikerülnek, ha meglátnak, pedig én éjszakánként a segítségükre sietek és ezt úgy értékelik, hogy ha meglátnak félnek tőlem. Szép mondhatom.-hökkentem meg magamban. Mit is tehetnék, hisz egykor én is tehetetlen voltam a vámpírokkal szemben és ennek az lett a vége, ami most vagyok én is. Edward elhagyott és miatta ez lettem, aki mindig is szerettem volna, bár nem így. Nem ilyen áron, hogy őt elveszítem. A ház az enyém marad. Charlie azt akarta, hogy ez mindig itt legyen nekem. Kitaláltunk egy álnevet, amit használok és ezen az álnéven örököltem a házunkat. Jacob rengetegszer meglátogatta apámat, ahogy a szomszédaink is. Ők láthattak, hisz ezt a Bellat senki sem ismerhette azelőtt. Ők új lakók, így nem tudták, hogy én Bella Swan vagyok, Charlie rendőrfőnök egyetlen lánya.
Amúgy jelenleg épp rohanásban vagyok. Úgy értem szó szerint rohanok. Nem is szinte repülök. Érzem az adrenalint a véremben, ahogy a szél belekapaszkodik a hajamba. A messziség, a határtalan út, a végtelen csak engem hív. Erdők, mezők, patakok illata lengi be orromat és imádom ezt érezni. Amikor még Charlie élt nem tudtam túl sokat házon kívül tartózkodni, főleg nem ilyen sokat. Már három napja, hogy ő elment. Ő is itt hagyott és én útra keltem. Még nem tudom, merre visz az utam. Azt sem vagyok képes kideríteni, hogy ők hol vannak. Képtelen vagyok megint találkozni azokkal, akik annyi fájdalmat okoztak nekem. Most, hogy Charlie is elment és ha én még ember lennék, könnyen végezhetnék magammal, de így nem tudok.-és akkor, hirtelen eszembe jutott egy ötlet, amit még ő említett. A Volturi, de akkor mindenki megtudja, hogy Isabella Swan életben van. Már úgy sem számít. Eddig sikerült elbújnom előlük, akkor is fog, amikor már tudják, élek. Isabella Swan él és eljött, hogy lezárja a múltját.
Hirtelen egy vörös szempárral találtam szembe magam és az a tekintet azonnal ledermedt, ahogy találkozott enyémmel. Nem tudtam, mi tévő legyek, így csak megköszörültem torkomat, amitől még mindig nem vette észre magát.
-Bocsi, de valami gond van?-kérdeztem talán kicsit bunkó módon, de hát ha az embert így megbámulják, kissé idegesítő tud lenni.
-Nem semmi. De te új vagy itt ugye?-kérdezett vissza. Bólintottam. Mit is mondhattam volna? És akkor hirtelen eszembe jutott, hogy illedelmesen be kellene mutatkoznom és talán még segítséget is kapnék.
-Stefan vagyok.-előzött meg tervemmel.
-Bella.-nyújtottam kezet.
-Bella Swan?-lepődött meg hirtelen. Mégis honnan ismerne engem?
-Ismerjük egymást?-kérdeztem.
-A helyzet az, hogy mindenki hallott már a modern Rómeó és Júlia történetéről, azaz Bella és Edward történetéről. Mind úgy tudtuk, rosszul végződött a kapcsolatotok.-mondta.
-Akkor mind tévedtetek, vagy talán mégsem, hisz Edward elhagyott engem...-mondtam, bár nem is értem, miért osztottam meg vele ezt a dolgot. Ez csak rám tartózik, ez csak az én fájdalmam.
-Sajnálom! Edward nagyon hülye volt, ha ezt tette.-szólalt meg hirtelen és én úgy éreztem van ebben a vámpírban valami, ami engem biztonsággal tölt el. Elmosolyogtam magam, de eszembe jutott egy keserű gondolat.
-Vagy talán pont ő cselekedett helyesen.-mondtam, majd hátat fordítottam, hogy folytassam utam, de ő megállította. Kezét finoman karomra helyezte, amire én megfordultam.
-Kérlek várj! Ne menj még! Talán tudok segíteni.-kérlelt és valamiért én úgy éreztem maradnom kell. Nem haboztam sokáig, csak bólintottam.

***hónapokkal később***

-Héj Stefan! Ne ez nem ér.- kacagtam, ahogy Stefan csalni próbált játékunk közben. Épp farkas szemet néztünk egymással, de ő meg akart nevettetni. Vladimir pedig nekem próbált segíteni, nem sok sikerrel. Nagyon jóban lettem ezzel a román klánnal. Sosem gondoltam volna, hogy valaha miattam fog valaki is állatvérre váltani. Sokat változtak ezalatt a pár hónap alatt. Voltaképpen majdnem egy éve már, hogy itt vagyok. Itt minden olyan nyugodt, de egy hete mégis úgy döntöttem tovább kell indulnom. Megígértem apámnak és túl sokat segített nekem ahhoz, hogy csak úgy félredobjam azt az ígéretet. Egyébként már rég feladtam volna az ötletet, hogy megkeresem őket.
-Nem akarom, hogy elmenj!-szólalt meg Vladimir amikor vége lett a játéknak és csalós Stefan nyerte. Elmosolyogtam magam. Nekem sem volt túl sok kedvem hozzá, de az ígéret szép szó.
-Tudom, és én sem akarok, de az ígéret számomra szent, főleg, ha apámnak teszem. Sajnálom! Ígérem, visszajövök még!-tettem szívemre kezem, amire Stefan és Vladimir nevetésben törtek ki.
-Tudod Bella a vámpírok ritkán esküdöznek felemelt kézzel.-kacagta Stefan. Sokszor próbálkozott nálam. Nem érez irántam semmi komolyat, legalább is én így érzem, de felettébb nagyon tetszem neki és ez elég ok arra, hogy maga mellett tartson, de én erős önálló nő vagyok és senki sem birtokolhat, ezt ő is tudja.
-Na akkor nekem most mennem is kell.-mondtam, amikor percekkel később útra kész voltam. Stefan azonnal előttem termett és egy szenvedélyes csókot nyomott ajkamra. Meglepett voltam, ezért nem tudtam rögtön reagálni a csókra. Ő ezt persze győzelemnek tekintette, de amikor egy pillanat alatt Vladimir előtt termettem búcsúzásra, rájött semmi sem változott bennem.
-Bella én...-kezdett valamit mondani, de Vladimir közbeszólt.
-Ugyan testvérem hagyd már menni, hisz látod az ígérete becsületbeli ügy.-viccelődött a szőke vámpír. Én jól vállon terítettem, aminek csak egy megjátszott "áu!" lett a vége. Majd hátat fordítottam, ahogy már azt hónapokkal ezelőtt is tenni akartam, de most valóban elindultam a hosszú útra, ami talán soha nem ér véget.

Tanya szemszöge:

Edward és én szeretjük egymást. Isabella Swan mára már csak egy emlék marad. Egy sajnos örökké tartó emlék. Nem tudtam sosem elvenni tőle, így az élet vette el. Boldog vagyok, mert most már engem szeret. Ha feltámadna sem tudná elvenni tőlem. Már nem. Engem szeret, hisz ő csak egy törékeny halandó. A Cullen család is jobban kedvel engem, mint a halott lányt.
-Tanya hol vagy?-keresett szerelmem én pedig hirtelen leugrottam a fáról, amin épp pihentem. Mostanában én is sokat vagyok távol a háztól. Nem tudom, valamit érzek, ami rohamosan közeledik felénk és mindent megváltoztathat.Kicsit félek is ettől, de mindenre kész vagyok, hogy Edwardért harcolhassak. Akár a családommal is szembeszállok, de Edward mellettem marad.
-Hát itt vagy?-mosolygott Edward, én pedig ajkára lágy puszit nyomtam, ami vadabbá változott és letepertem szerelmem, ahogy már oly sokszor eddig.
Szerelmem végig simította kezét hajzuhatagomon és csókolni kezdte nyakam vonalát, le egészen a mellemig. Lágyan masszírozta azokat és én felnyögtem a vágytól, hogy máris bennem legyen. Letéptem róla a ruhát, és nem gondoltam arra, hogy valamiben haza is kell mennünk. Ő sem gondolt erre, mert abban a pillanatban hallottam vadonatúj ruhám halálának hangját. Megszabadultunk a zavaró anyagoktól és szerelmem máris a magáévá tett engem. Olyan sok szenvedélyt zúdított rám ezekben a pillanatokban, amit nála nem is tudott volna. Kicsit durván, de azért élveztem ezt is, a fának nyomott és erős lökésekkel küldött a csúcs felé. Én meg csak kéjesen a nevét ismételgettem.
-Edward!-nyögtem, amikor már csak centikre voltam a beteljesedéstől.
Megremegtem alatta és már semmit sem láttam a gyönyörtől, még éreztem, hogy szerelmem is célba ért, de aztán már csak a tisztulást érzékeltem...


Alice szemszöge:

Semmihez sincs kedvem. Edward olyan hülye, hogy mindezt megtette, bár jól tudom új életet kell kezdenie, de én túl jól ismerem ahhoz, hogy tudjam minden csak egy álca. Oh, ha Bella még sem halt volna meg, akkor most minden más lenne. Itt lenne velünk és én boldogan kínozhatnám a sok-sok vásárlással, amit úgy "szeretett".-egy-egy emlék láttán elmosolyogtam magam. Hányszor próbáltam megszeretetni vele ezt a kiváló hobbit, de ő túl makacs volt ehhez.
-Alice, kérlek ne csináld ezt!-könyörgött ma már sokadszor Jasper. Igen ő sajnos saját érzelmei mellett még a mienktől is szenved.
-Sajnálom! Nem tudok belenyugodni, hogy a legjobb barátnőm nincs többé.
-De hiszen annak már lassan fél évszázada.-próbált nyugodtságra bírni szerelmem, de ezzel valahogy csak rosszabb lett a helyzet.
-Valóban, de te mint az érzelmek gyakorlója igazán tudhatnád, mit éreztem Bella iránt és még most is ugyanazt érzem attól függetlenül, hogy már nincs többé!-emeltem meg hangom a végére. Abban a pillanatban Esme és Carlise rontott a szobánkba és engem lefogott, hisz észre sem vettem, hogy Jaspert teljesen a falhoz szorítottam, bár még nem értem hozzá egy rossz mozdulattal sem. Talán készültem rá, talán nem.
Megőrültem. Igen biztosan őrült vagyok, mert oly sok évszázada már, hogy Jaspert szeretem és ilyen még soha sem fordult elő közöttünk. Sem nála, sem nálam. Őrült lettem. Alice elveszett bennem valahol az út során... A vámpírok képesek meghalni? Vagy talán csak a Bella szerint létező lelkemet elvesztettem valahol?