2. fejezet-Rendkívüli eset vagy

Sziasztok! Elnézést, ha sokat kellett várnotok a fejire, de sajnos csak ma volt időm leülni a gép elé és befejezni ezt a fejit. Szerettem volna még novemberben hozni ezt a fejezetet, de sajnos így sikerült. Még egyszer sajnálom! Remélem ennek ellenére azért kapok néhány komit! Biztatásképpen... :) Jó olvasást! Puszy

Jacob szemszöge:

***napok ezelőtt***

Minden alkalommal egyre rosszabbul van már Charlie. Amilyen gyakran csak tudom, meglátogatom őt, de sajnos rajta már ezen alkalmak sem segítenének. Bella meghalt. Emlékszem azon az éjszakán változtam át először.  Úgy éreztem, hogy valamit kitéptek belőlem azzal, hogy ő elment. Úgy szeretem, ahogy talán senkit sem fogok már. Ő volt az első szerelmem. Talán a bevésődésem is. Sam szerint nem nagyon bizonytalan, hogy igazán melyik is számomra Bella. Vagyis melyik volt. Sajnos ma már lényegtelen. Elment. Meghalt. Kész volt odaadni az életét egy olyan személyért, akit még csak nem is érdekelt. Egy mocskos vérszívó lett a szíve választottja és annak gyilkosa is. Amikor beléptem az ajtón úgy éreztem, vámpír van a házban.
-Charlie!-kiáltottam apám régi barátjának, de ő csak nyöszörgött az emeleten. Megijedtem, hogy egy mocsadék épp most használja ki egy gyenge idős ember tehetetlenségét. Rohantam, ahogy csak tudtam, de nem találtam semmi olyat, ami előbbi gyanúmra utalt volna.
-Jól vagy?-kérdeztem aggódva, amire ő erőtlenül bólintott. -Úgy éreztem, hogy van itt valaki.-mondtam, bár mondatom felénél rájöttem, Charlie nem tud a vámpírok létezéséről. Nem akartam, hogy idő előtt szívinfarktust kapjon miattam. Főleg, ha megtudja, hogy egy vámpír család dédelgette egyetlen lányát.
-Semmi bajom. Nincs itt senki, egyedül vagyok. Teljesen.-mondta ezt már egész halkan, de hála kitűnő hallásomnak mindent hallok.
-Charlie ezt apám küldte.-emeltem meg a finom halpanírt, amit apámmal együtt mindig is szeretett. Egy nosztalgikus mosoly csillant fel ráncokkal telt orcáján. Úgy megesett rajta a szívem. Mennyire magányos lehet itt. Felajánlottuk már neki, hogy La Pushban lakjon, de ő ragaszkodott ehhez a házhoz. Azt állította, így olyan, mintha Bella még itt lenne vele. Néha olyan érzésem van az öreg megőrült. Bella túl fontos volt mindannyiunk számára ahhoz, hogy csak úgy beletörődjünk a halálába. Abban az egyben biztos vagyok, hogy ha valaha is még egyszer a szemem elé került az a szemét, puszta kézzel vetek véget nyamvadt kis életének.
-Jacob, sajnálom, hogy a lányom sosem volt képes úgy szeretni, ahogy te szeretted őt.-szólalt meg hirtelen és én semmit sem értettem. Mégis, hogy került ez most szóba? -Tudod az a Cullen fiú túlságosan megbabonázta őt, így már semmit semmit sem látott tőle. -mosolyognom kellett ezen. Valóban jól látta a helyzetet, de ezen már kár is rágódni.
-Szeretnél esetleg nézni valamit a tévében?-próbáltam terelni a témát, bár nem úgy látszott rajta, mint aki hajlandó erre.
-Még mindig szereted őt?-jött a következő kérdés.
-Nézd Charlie, Bella...nos...szóval ő már nincs köztünk. Ez az egész már nem számít.-hebegtem, amire ő úgy mosolygott, mintha mindezt csak álmodtam volna. Boldognak tűnt annak ellenére, hogy elvesztette egyetlen lányát egy féreg miatt.
-Valóban. Meghalt, de nem ment el tőlem.-mondta, majd behunyta szemét és halk szuszogása jelezte, hogy éppen sikerült álomba beszélnie magát. Nem értettem,mire célzott előző megjegyzésével, de most inkább nem is foglalkoztam vele. Betakargattam, majd az éjjeli szekrényen elhelyeztem a halpanírt, s azzal elmentem, mert még rengeteg dolgom volt.

***napjainkban***

Már napok óta nem jártam Charlienál. A rengeteg szomszéd, akik közelebb laknak a Swan házhoz, mind segítenek, amiben csak tudnak. Valaki mindig meglátogatja őt, de szerintük van vele egy lány, aki nagyon gyönyörű, bár én akárhányszor elmegyek hozzá, az a titokzatos lány nincs ott.
Egyébként most is éppen odatartok. Remélem, lassan rajta kapon azt a titokzatos lányt, akit mindenki látott már csak én nem. Amikor odaértem haláli csend uralkodott a környéken, mintha minden kihalt volna. Próbáltam kinyitni az ajtót, de az zárva volt. Nem értettem, mégis mi a fene történt itt. Halkan kopogtattam az ajtón, de senki sem reagált. Charlie jól megszokott halk nyöszörgését sem hallhattam már. Megpróbáltam a hátsó ajtón bemenni, de amikor hátraértem, szemem egy kereszten akadt meg. Egyetlen rövid név állt a sietve készített kereszten: Charlie Swan. Szóval meghalt. Talán a szomszédok közösen eltemették őt? De azt ígérték, szólnak, ha történik valami gond. Már egy ideje rágódtam az ezernyi kérdésen, ami fejemben zengett, amikor végül hazaindultam, hogy elmeséljem a történteket. A bejárati ajtóhoz érve egy ügyvédbe botlottam. Vagyis úgy nézett ki, mint egy ügyvéd.
-Jó napot kívánok! Charlie Swan házát keresem, azt hiszem jó helyen járok.-hadarta el egy szuszra. Most már biztos voltam abban, hogy egy ügyvéddel beszélek.
-Jó napot! Igen ez az ő háza.-erősítettem meg "gyanúját".
-Értesítettek a haláláról. Ön talán egy hozzátartozója lenne?-kérdezte meglepve. Mi lenne ezen olyan meglepő?
-Olyasmi. Apám legjobb barátja volt, a lánya pedig...-kezdtem magyarázkodni, de most mit mondjak. A lánya pedig életem szerelme, de sajnos meghalt.
-Értem.-ennyi volt a válasza. Nem érdekelte mi lett volna a befejezés, pedig engem érdekelt volna. Ha minden másképp lett volna.
-Nos Mr. Swan egyetlen személyt jelölt meg örökösként.-kezdte és én összezavarodtam. Ki lesz az örökös? Bella meghalt és én nem tudok arról, hogy lenne másik gyereke.
-Micsoda? Mi nem tudunk másik gyermekről. Csak egy lánya volt...-kezdtem volna, de az úr szavamba vágott.
-Valóban a rendelet úgy szól, hogy Isabella Swan a törvényes örökös, azonban ő meghalt, de egy apró betűs részben megemlít egy pótlólagos személyt, aki abban az esetben kap jogot az örökségre, ha Isabella Swan nem kíván az örökséggel rendelkezni, illetve elhunyt az örökség kihirdetése előtt.-magyarázkodott. Szerencsére nem kezdett el érthetetlen jogi dolgokról beszélni és csak a lényeget mondta el, bár az igazán érdekelne, hogy ki kapja meg ezt az emlékekkel telt házat.
-És ki? Ki lesz az az örökös?-kérdeztem dadogva.
-Az illető kilétéről nem beszélhetek. Megegyezés alapján ő távolról figyeli az ügy kimenetelét. Sajnos elég fontos üzletember, így az ideje nagy részében távol van, de szüksége volt erre a házra, hogy egy kellemes vidéken, a természet közelében néha-néha megpihenjen egy kicsit. Ne aggódjon hamarosan biztosan megismerheti őt.-mondta az ügyvéd, majd a kezembe nyomott egy hivatalos végrendelet szerűséget, s azzal távozott is.
Én is ezt akartam tudni, ki ez az ismeretlen személy. Vajon érdemes erre a hatalmas ajándékra? Mit tett, amiért ezt kiérdemelte? Elvette azt, ami Bellat illeti. Valami nekem is azt súgta, hamarosan megismerem minden kérdésemre a választ. Annyi furcsaság történt mostanában

Eleasar szemszöge:

***50 évvel ezelőtt***

Edward-Tanya-Bella háromszög alakult ki és nekem fogadott lányom mellett kellene állnom, de jól tudom, hogy ez nem lenne fair Edwarddal és Bellaval szemben. Jól tudom, hogy az lenne a helyes, ha Tanya lemondana egy illúzióról. Tulajdonképpen olyan gyönyörű lány, így nem is értem, miért ragad le egy olyan személynél, aki még csak rá sem hederít. Úgy értem, Edward tisztelettudó és udvarias, de mint nő nem érdekli fogadott lányom. Carmen és a lányok is folyton folyvást ezt magyarázzuk neki, de ő mintha fel sem fogná. Mi csak jót akarunk Tanyanak. Olyan makacs.
A telefonom halk zümmögése szakított ki gondolataim világából. Valamit muszáj kitalálnom ezzel kapcsolatban.
-Igen!-szóltam bele anélkül, hogy megnéztem volna a számot.
-Eleasar barátom!-hallottam meg Carlise kétségbeesett hangját. Azonnal tudtam, hogy valami Edwarddal kapcsolatos dologról lesz szó.
-Mi történt barátom?-kérdeztem aggódva. Rossz előérzetem volt.
-Edward megőrült. Vagyis úgy értem, hogy szüksége lenne egy kis levegő változásra és arra gondoltam, hogy esetleg a ti társaságotok jót tenne most neki. Bella meghalt és amikor ezt meghallotta, őrjöngve rohant a Volturihoz. Szerencsére időben sikerült megfékeznünk, de ezt már háromszor is eljátszotta és félek, egyszer csak sikerülhet neki.-hadarta idegesen, bár én így is mindent tisztán értettem.
-Természetesen nagyon szívesen fogadjuk őt.-válaszoltam és éppen ekkor jelent meg Tanya is. Kérdőn nézett rám, de egy másodperc alatt felfogta, hogy ki jön ide hozzánk.
-Köszönöm barátom. Beszélek Edwarddal és nemsokára már nálatok is lesz. Biztosan jót fog tenni neki Denali légköre. -mondta Carlise.
-Szerintem is. Mi mindent megteszünk, hogy kiverje a fejéből ezt az őrültséget.-célozgattam az öngyilkossági merényletekre. Nem akartam, hogy Tanya is tudjon erről, mert ismerem őt annyira, hogy tudjam ezt nem bírná magában tartani, ahogy az ezzel kapcsolatos véleményét sem, ami nem lenne éppen igazságos Bellaval szemben.
-Még valami. Edward valóban nagyon szerette Bellat és jó lenne, ha Tanya...-kezdte, de barátságunkra való tekintettel nem fejezte be, bár én így is értettem, mire céloz, ahogy Tanya is.
-Persze barátom. Beszélek Tanyaval és hidd el ő is megfogja érteni a helyzetet. -sajnos ez volt az a pont, amikor mégis el kellett mondanom a történteket részletesebben is.
-Köszönöm! Szia!-köszönt el Carlise és meg sem várta, hogy én is viszonozzam köszönését, bár nem haragudtam rá. Én talán még rosszabbul viselném a helyzetet, mint ő. Ő mindig is erősebb egyén volt.
-Edward idejön?-terült el Tanya arcán egy széles mosoly. Sajnáltam, hogy nekem kell lefagyasztanom róla a mosolyát.
-Figyelj Tanya! Edward most nincs olyan állapotban, hogy a te nyomulásod elviselje, így kérlek mellőzd a csábítási eszközeidet, mert Edward nem azért jön.-mondta és mindvégig mélyen fogadott lányom szemébe néztem. Ő csak legyintett egy amolyan "ugyan mindig ezzel piszkáltok, pedig ő úgy sem bánja" mozdulattal. Pedig ez most valóban komoly dolog volt.
-Tanya! Bella meghalt! Érted?-böktem ki a valóságot.-Tanya abban a pillanatban lezuhant a fotelba, mivel épp az irodámban voltunk.
-Hogyan? Edward...?-célozgatott Edwardban bujkáló éhségre, de nem. Erről biztosan szó sincs.
-Nem. Edward szereti Bellat és nem tenne ilyet. Arról van szó, hogy a hír hallatán nos meg akart halni és valószínűleg még most is ezen mesterkedik. Idejön, hogy felejteni tudjon.-mondtam, bár az utóbbi mondatomnak inkább ellenkezőjében voltam száz százalékig biztos.

***napjainkban***

-Eleasar!-nyafogott Tanya és kopogás nélkül rontott az irodámba, ahol épp Carmen és én próbáltuk egymást kényeztetni. Carmen egy pillanat alatt mögém került és masszírozta a hátam, így talán csak zilálásunk buktatott le minket.
-Elnézést én csak...-dadogott Tanya, mi pedig elmosolyogtunk ezen.
-Mondd csak lányom!-lépett elő Carmen és átkarolta Tanya vállát.
-Edward már megint eltűnt és én nem tudom hol bújkál már megint.-magyarázta a felmerülő problémáját. Tanya és Edward adtak egymásnak egy esélyt. Mára már 30 esztendeje házasok. Boldogok. Úgy látom Edward is őszintén szereti Tanyat, így semmi ellenvetésem nem volt az ellen, hogy összeházasodjanak.
-Tanya, lányom. Edward tudod jól, hogy képessége miatt elég sokszor tart távolságot a külvilágtól. Érthető, hogy megint eltűnt, hiszen már hetek óta nem tett ilyet. Szüksége van, hogy elzárja magát az idegen gondolatoktól.-álltam fel székemből és lányom másik oldalára sétáltam, hogy én is átkaroljam vállát. Ő megfogta vállán pihenő kezem és szorgosan bólintott véleményemre.
-Igazad van apa! Sajnálom, hogy megzavartalak titeket!-mondta, majd megpördült és már ott sem volt.

James szemszöge:

***50 évvel ezelőtt***

-Nincs más választásunk! Most kell lépnünk, amíg még nem gondolja meg magát az a Cullen.- ordítottam Victoria képébe. Nem tetszett neki a hirtelen ötletem, de én is csak most jöttem rá, hogy az a vámpír elhagyta az eledelét. Pedig olyan fincsi illata volt a vérének. Az az édes nedű, ami az ereiben csorog, nem veszhet kárba! A vére ízére végignyaltam ajkamon és szinte a számban éreztem azt a melegséget, amit áraszt.
-Belegondoltál már abba, hogy meg is halhatsz, ha nem úgy sül el, ahogy tervezted?-üvöltött vissza.
-Mégis mi bajom lesz? Puskával rohan felém az apja? Edward megöl a gondolataival?-viccelődtem, bár én is jól tudtam, mi lesz, ha rosszul végződik ez az egész. Egy valakinek mindenképp rossz vége lesz, de az nem én leszek.


***napjainkban***

-Szeretlek!-suttogtam szerelmem fülébe, aki szinte még mindig remegett a kéjtől. Olyan gyönyörű volt. Édes bőr, csókolni való ajkak, megigéző szemek, melyekben szinte szikrázik a magabiztosság és a gyilkolás utáni vágy. Amikor ezekbe a szemekbe pillantok és meglátom a vérvörös íriszeket, rá kell jönnöm arra, hogy őt az én képemre formáltam. Ő a társam egy örökké valóságig. Szeretem őt és nem akarom elveszíteni. Ha meghalok, azt akarom, hogy megbosszulja a halálom.
-Szeretlek James!-kapaszkodott szorosan nyakamba és elvesztem ajka vad játékában.

1. fejezet-Harcolj!

Sziasztok! Remélem, már nagyon vártátok ezt a fejit...én már igen :) Őrülnék néhány kominak, de ha sokat kapok, annak még jobban :) és remélem, hogy tetszeni fog nektek! Jó olvasást! Puszi

Bella szemszöge:

Már napok teltek el és én még mindig ugyan ott térdepelek, ahol aznap este, amikor az egyetlen élő szerettem elhagyott. El kellene temetnem őt. A házat rám hagyta egy örökségben nyomatékosította kívánságát. Persze álnéven, hiszen nem lehet egy halott lányé. Senki sem fog megismerkedni velem, az ügyvédek intézkednek helyettem, ők pedig úgy sem ismerték Isabella Swant. Senki sem ismeri. Feledésbe merült a neve, de nem hagyom, hogy Charlie Swan is lányához hasonlóan járjon. Erre megesküszöm, különben itt helyben pusztuljak a pokol lángjai között. Valószínűleg egyszer majd valóban ott rohadok, de akkor már semmi sem fog számítani nekem. Anyám boldogan él és abban a hitben van, hogy az egyetlen lánya halott. Jól hiszi. Bella meghalt az őt ért fájdalmakban. Elvesztette élete értelmét, aki számára a levegőt jelentette. És ha ez még mindig nem volt elég, akkor most elvesztette az egyetlen személyt, aki elfogadta őt azokkal a hibákkal, melyekkel senki más nem volt képes. Egy undorító szörnyeteget nevelt Charlie Swan. Azt hitte benne él még az egyetlen lánya, de ő is tévedett. Az a lány meghalt akkor, ott, abban az erdőben. Azon a hideg, nyirkos éjszakán, amikor az életem romokba dőlt.
Erőtlenül próbáltam felállni, de sokszor neki kellett iramodnom, mert gyengén és tehetetlenül visszaestem a padlóra, aminek egy része darabokban állt. Lehajoltam apámhoz és felemeltem őt. A ház hátsó udvarához mentem és ásni kezdtem. Az eső már napok óta zuhogott megállíthatatlanul. Percek alatt készítettem egy koporsót is, melyet kibéleltem apám vánkosával és kedvenc plédjével, melyet foci nézés közben terített magára. Finoman befektettem őt örök nyughelyére és ismét néma zokogásba kezdtem. Egy aprócska keresztet helyeztem a földhalomra és gyengén rogytam a végébe.
-Megígérem, hogy megkeresem őt! Esküszöm!-üvöltöttem az égre nézve, de szemem eláztatták az esőcseppek így nem bírtam sokáig felfelé nézni.
Nem hittem el, amit az imént mondtam, de ha ez volt az utolsó kívánsága, akkor megesküszöm, hogy minden erőmmel, azon leszek, hogy boldog legyek és megkeressem őt. Charlie Swan rendőrfőnök kívánsága számomra parancs. Elmosolyogtam magam, hiszen annyi emlék kúszott elmémbe és nem is tudtam, melyiket nézzem meg alaposabban.
"Ott álltam a reptéren és egy esetlen, kétségbeesett toporzékoló apát láttam a számtalan turista és utazó között. Rám nézett és azonnal fülig érő kissé izgatott mosollyal rohant felém. A bőröndjeim egy pillanat alatt elengedték kezem és új személy kezeiben élvezték további útjukat. Charlie, vagyis apa láthatóan ideges volt. A viszontlátás mindig apró feszültséggel tölti el az embert, főleg ha ilyen hosszú idő telik el. A rendőrfőnök nem is utazhat mással, mint az ő rendőri autójával. Bedobta a csomagtartóba a cuccaim, és én az apró kaktuszommal pattantam az anyósülésre.
-Kapcsold be magad!-utasított, pedig csak épp, hogy beültem és  amúgy is jól tudom, mi a KRESZ.
-Tudom Charlie!-mondtam és csalódott képe láttán azonnal rájöttem, hogy a megszólítás ránézve bántó lehetett. -Apa.-javítottam ki magam, amire egy mosolyt erőltetett magára, majd már az útra figyelt.
-Sajnálom Bells! Még hozzá kell szoknom, hogy milyen nagy lány lettél. Már vezetsz is...-mondta, bár kissé remegett a hangja. Én sem éreztem másként magam. Sokáig csendben ültünk és én az utcákon sétáló embereket figyeltem."
Az emlék hatására elmosolyogtam magam. Emlékszem aznap alig beszéltünk. Akkor kaptam azt a - Edward szerint- tragacsot, amit annyira imádtam. Sajnos Jacobék rávették apát, hogy adja el, elvégre én már nem veszem hasznát, hiszen "meghaltam". Persze nekik is jobb volt, ha így tudják. Jacob szerelmes volt belém. Talán mostanra talált magának egy hozzá illő lányt, aki meg is érdemli őt.
"Apa épp az asztalnál ült, amikor Edward és én baseball meccsre készültünk egy hatalmas rétre. Edward akkor mutatkozott be apámnak hivatalosan, mint egyetlen lánya egyetlen udvarlója. Mekkora hazugság is volt az egész. Felesleges volt minden erőlködése, hiszen nem tudott szeretni. Nem tudta viszonozni azt az ajándékot, amit én is kaptam azzal, hogy megismertem őt. Nem voltam elég neki."-erre az emlékre és gondolatra összeszorult rég halott szívem. Nem bírtam tovább és berohantam az erdő sötétjébe. A fákon ugrálva sok minden járt a fejemben, de leginkább egyetlen kérdés: Hogyan tovább?



Edward szemszöge:

Bella nélkül olyan ez az egész, mintha a pokol legmélyebb bugyrában égnék az egekbe szökő lángok közt. A szobámból elveszett a legapróbb fény sugár is. Nélküle nem kell. Semmi sem kell, ami eddig szép volt és boldogsággal töltött el engem. Meg akarok halni, mert amíg élek, minden percben önző módon visszarohannék hozzá. Nem élek a családommal. Család? Milyen szép is lett volna Bellaval családot alapítani. Ha nem az életén múlt volna szerelmünk, most biztosan boldogan tervezgetnénk a közös jövőnk. Minden más lett volna. Fél év telt el és még mindig képes vagyok távol tartani magam tőle. Bárcsak már akkor képes lettem volna erre, amikor megpillantottam őt az iskola ebédlőjében! Legalább most ő nem szenvedne miattam. Vajon sikerült neki új életet, új szerelmet találni? Vagy egyáltalán, ha még nem is talált senkit, majd fog? Tud szeretni valakit, aki nem én vagyok? Én nem vagyok rá képes.
A telefonom halk búgása zavarta meg gondolataimat. A kijelzőn Rosalie száma villogott. Először arra gondoltam, hogy nem veszem fel, de rájöttem, hogy ha Rose hív, akkor biztosan fontos lehet, mert Aliceről ez nem mondható el. Ő csak azért hív nap, mint nap, hogy cseszegessen tetteim miatt. A telefon türelmetlenül rezgett kezemben. Úgy döntöttem, felveszem és ha csak idegesíteni akar, azt a telefonom szívja meg.
-Hallo!-szóltam rekedt hangon az apró készülékbe. Egy pillanatnyi csönd volt a válasz, madj egy halk sóhajtás. Valami baj lehet, ha Rose ilyen nehezen akarja elmondani.
-Mi a baj Rosalie?-kérdeztem és egyre idegesebb lettem ettől a csöndtől.
-Nézd Edward a többiek nem akarták, hogy megtudd, de én nem nézhetem tétlenül, hogy te olyan messze vagy tőlünk, amikor már elmúlt a veszély. Visszajöhetsz hozzánk. Már senki miatt nem kell messzire futnod.-mondta húgom, de semmit sem értettem. Miről beszél? Milyen veszélyről karattyol?
-Miről beszélsz Rosalie?-kérdeztem türelmetlenül. Ideges voltam, már nagyon az voltam.
-Nos a kis emberről. Meghalt...-mondta és már semmi mást nem hallottam, mert ez az apró mondat visszhangzott fejemben. Ahogy csak tudtam, rohantam. Épp Londonban voltam, de most már Olaszország volt a cél. Volterra várában tartózkodik az uralkodó fejedelem és nekem rájuk van szükségem. Ha ők nem segítenek, majd megkeresem magamnak a bajt.

***50 évvel később***

Hiába minden próbálkozásom, ma már bele kellett törődnöm abba, hogy örökre elvesztettem őt. Alice rávett, hogy költözzünk egy időre Alaszkába, bár nekem semmi kedvem Tanya idegesítő próbálkozásaihoz. Esme szerint tovább kellene állnom, ahogy szinte az egész család szerint is, de én nem akarok. Mit tegyek, ha a szívem úgy sem képes másért dobogni. Igen még ha halott is, Bella képes volt arra, hogy megdobogtassa, melegséggel töltse meg. Erre senki más sem képes. Egy apró szikra, egy apró emléke, mely nem az enyém volt, folyton egyet suttogott fülem mögött. Harcolj! Miért? Mi értelme, ha ő még csak valahol a nagy világban sincs. Elment egy tiszta helyre, ahol sajnos engem hiába is várna. Alice látomásában megölte az a féreg, akit már a baseball meccs napján meg kellett volna ölnöm. Bella az utolsó perceiben is engem féltett. Azt kérte, legyek boldog és éljek tovább valaki mellett, aki megérdemel engem. Ez fáj a legjobban, hogy ő ilyen jó. És én? Pokolra való vagyok.

Victoria szemszöge:


***50 évvel ezelőtt***

Biztos vagyok abban, hogy James tettének nem lesz jó vége. Elvégre ő mégis csak a Cullen család kabalája volt. Így leszívni. Még csak nekem sem hagyott belőle. Kereshettem magamnak egy másik zsákmányt. Egy két lábon járó vérkamrát.-elmosolyogtam magam, mert ezt a megnevezést még James és én találtuk ki. Elképzelni sem tudom, mit élhetett át ez a szerencsétlen halandó, amikor Edward Cullen elhagyta őt. Félek, hogy a halála még nagy bajt hozhat a fejünkre. Laurent a baseballos eset után  külön vált tőlünk. Talán jobb is így, elvégre most úgy is csak rinyálni, amiért kicsináltuk azt a lányt. Kezdetektől fogva védte a Cullen klán minden egyes tagját, még akkor is, ha az egy ember volt. Úgy gondolta, ők nem esznek embert, hát háziállatként jók lesznek. Háziállatra pedig nem illik vadászni.-ezen mosolyognom kellett. Ő mindig is betartotta a saját maga alkotott szabályait. Barom!
-Most mi legyen vele?-kérdeztem, amire James csak meglendítette a vállát. Hát neki tényleg ennyire mindegy? Nem akárkit csapolt le. Ő a rendőrfőnök lánya és biztos vagyok benne, hogy nem nézik majd tétlenül az eltűnését.
-Majd én megoldom jó? Ne is törődj vele, kit öltél meg!-förmedtem rá, majd hátamra kaptam a testet és házáig futottam vele. Egy laza ugrással a szobájába kerültem. Ágyára fektettem, egy kép keretet apró darabokra törtem és egy üveg szilánk segítségével hosszú vágást ejtettem csuklójának azon pontján, ahol James megharapta őt. Egy kevés vér szivárgott még kezéből, de már nem sok volt. Kiugrottam az ablakon, mert hallottam, hogy a halandó apja a szobájába tart. Még hallottam a kétségbeesett hangját, de rohannom kellett. Nem vártam meg, mit reagál még rá. Futottam és bele sem gondoltam abba, mi történhet még a lány halálán kívül...

Utolsó fénykép-Prológus

Sziasztok! Úgy döntöttem, hogy ma hozom a prológust, így befejeztem nektek. Remélem tetszeni fog és szavaztok jobb oldali sávban a legelső "szavazó pultnál" :) Jó olvasást! Puszi! Őrülnék néhány kominak!

Már napok óta szenved és én nem tudok mit tenni. Felajánlottam neki a létet, melyet én akaratlanul is megkaptam. Halni akartam, erre örök életet kaptam. Az életem apám nélkül nem ér semmit. Az ő elvesztését már nem élném túl. Tudtam, hogy egyszer el fog jönni ez a pillanat, de még nem készültem fel rá. Még nem veszíthetem el. Ahogy ott fekszik az ágyon és folyton olyan csúnyán köhög. Érzem, hogy lassan közeleg...az idő számára lejárt és itt hagyj egyedül. Teljesen egyedül.

-Bella!-hallottam meg erőtlen hangját. Már nem olyan volt, mint régen. Charlie Swan felett eljárt az idő. És ez a hangján is megmutatkozott. Olyan gyenge volt már. Két részre szakadtam. Az egyik felem azt akarta térjen örök nyugalom, ha ez az egyetlen esély arra, hogy ne szenvedjen tovább. Míg a másik önző módon magának akarja őt egy örök életre. Már pedig így szenvedve nekem sem lenne boldogság.

-Mit szeretnél apa?-kérdeztem és egy szempillantás alatt ágya mellett termettem. Ő már nem riadt meg az efféle tetteimtől. Arra, hogy hozzá szokjon, már volt rá majdnem fél évszázada.

-Szeretnék kérni tőled...valamit mielőtt...mielőtt még elmennék.-kezdte, bár kissé már nehézkes volt a beszéd.

-Shhh... most inkább pihenj, kérlek!-kérleltem őt, de ő makacs volt, mint az öszvér. Pont, mint én.

-Nem, nem sokára úgy is örökre pihenni fogok.-mondta és a rég halott szívem összeszorult ettől a mondattól. De mégis mit várt? Hagyom, hogy így beszéljen, amikor gondolat nélkül is olyan nyomorultul tud fájni.

-Apa, kérlek ne mondj ilyeneket!-szipogtam könnyek nélkül. Ő arcomra simította jobb kezét, én pedig boldogan nyomtam fejem a meleg kézbe. Olyan jó volt őt érezni. Meleg volt és most már tudom, milyen érzés nézni, ahogy alszik, amikor jó magam már nem vagyok rá képes. Edward mindig is azt hangoztatta, hogy imádta nézni, ahogy alszok, mert neki az varázslatos volt. Már tudom, mennyire igaza volt. Bár már nem mondhatom meg neki, hiszen biztos vagyok benne, hogy hallotta hírét halálomnak és mára már biztosan új életet kezdett. Na nem mintha élve nem kezdte volna újra, amit még lehetett. Tudom, hogy nem szeretett, hisz a szemembe mondta, de én egyszerűen nem tudom őt gyűlölni ezért, sőt kifejezetten tisztelem, amiért nem hazudott tovább és elmondta az igazat. Az igazat, miszerint már nem szeret. Talán soha nem is érzett effélét irántam. Talán csak az alvása varázsa fogta meg őt. Nem tudom...Már nem számít. Ő él, én már halott vagyok. Számára meghaltam már akkor, amikor elhagyott, mert már nem szeretett engem.

-Bella, tudom, hogy még szereted. Ez az érzés sosem fog elmúlni. Még akkor sem, ha olyan csúnyán szakítotok, mint anyád és én. Ő mindig is olyan szeleburdi természetű volt és még a halálos ágyán sem nő fel igazán a korához.-kezdett mondandójába apám.

-Te még mindig szereted anyát?-lepődtem meg, hiszen ezt sosem mondta. Nagyon jól titkolta, bár ahogy beszélt róla az valóban gyanús volt számomra, de sosem kérdeztem meg, hogy mit érez iránta. Régen, amikor idejöttem apámhoz lakni, még szóvá tette anyámat és új szerelmét, meg hogy boldognak látszik. Anyám az volt. Most már tudom, apám nem.

-Nos, ezt nem titkolom tovább.- felelte egy vállrendítés kíséretében. -De most inkább térjünk vissza hozzád! Szereted őt igaz?-kérdezett rá arra, amire én nap, mint nap ezerszer választ adok. Igen. Most mégis nehezemre esik kimondani. Magamban már ezerszer és milliószor kimondtam, de most, amikor apám előtt kellene, akár csak egy egyszerű bólintással, egyszerűen nem megy. -Nos? Tudod mit a hallgatás is igent jelent.-válaszolta nagy bölcsen. Elmosolyogtam magam, bár ez nem volt az a vidám mosoly. Tele volt fájdalommal és keserűséggel. Szerettem volna, ha így lát utolsó perceiben, de én még ilyenkor is képes vagyok arra, hogy csak Edwardra gondoljak.

-Figyelj rám lányom! Szeretnék kérni tőled valamit. Ez amolyan utolsó kívánság lenne. Szeretném, ha boldog lennél, mégis csak egy örökké valóságról beszélünk és nem élheted le az életed magányosan.-kezdte és én azt hittem valami olyasmiről lesz szó, hogy keressek magamnak egy társat, de amit Charlie kért azt álmomban sem hittem volna.

-Micsoda? Apa te nem tudod, mit kérsz tőlem!-háborodtam fel és abban a pillanatban apa a szívéhez kapott. Ha a szívem eddig valami csoda folytán mégis dobogott, akkor e percben biztosan megállt. Gyengén dobogott a mellkasában és én féltem, hogy most  mindent elrontottam. -Apa ne haragudj, hogy úgy rád förmedtem! Sajnálom! Én nem akartam...én csak...tudod...-hebegtem, Charlie pedig meggyötört mosolyt küldött felém, majd lassan visszaeresztette görcsbe állt testét. Óvva őt, segítettem neki. Arcához hajoltam és ő lehunyta szemeit. Lágy, gyermeki puszit nyomtam homlokára, ő pedig szorosan magához ölelt. Olyan szorosan, amennyire kevés ereje engedte.

-Jó éjszakát apa! Szeretlek!-mondtam még az ajtóban visszafordulva. Ő mosolygott, majd ennyit felelt.

-Tudom, hogy megteszed, mert szeretsz. Szeretlek! -mondta, én lekapcsoltam a villanyt, majd a kilincsbe kapaszkodva kiléptem a szobából. - Héj Bella!-hallottam meg apám gyengécske hangját. Már alig volt életerő benne. A szívem fájdalmasan hallgatott mellkasomban. A csend felemésztette és a fájdalom mardosta elvesztett lelkem helyét.

-Igen apa?-mosolyogtam, bár belül majd meghaltam a tudattól, hogy bármelyik pillanatban elveszíthetem őt.

-Itt maradnál még egy kicsit velem. Mindjárt elalszom.-mondta és én tudtam, mire céloz. A sírás szorongatta mellkasom. A láthatatlan könnyek szúrták szemem sarkát, szinte éreztem, ahogy láthatatlanul, melegen lefolyik arcomon, de most őrültem, hogy nem könnyezhetek.

-Szeretlek!-öleltem magamhoz. Letérdeltem az ágy mellé és szorosan megfogtam kezét. Ő megcsókolta kezeim, majd tovább beszélt.

-Én is szeretlek! Amikor még nem ismertelek, már akkor tudtam, hogy milyen csodálatos gyermek leszel és sosem csalódtam benned. Szerettelek anyáddal együtt, és most is szeretlek titeket. Keresd meg! Hidd el, boldog leszel! Mondd el neki, hogy mi történt veled! Meg fogja érteni és boldogok lesztek, amíg csak a sors engedi. -nem bírtam tovább. A szavai végig úgy hangzottak, mint egy búcsú. Az utolsó búcsú. Néma zokogásba kezdtem és ezt ő is észrevette. Remegő testemre tette kezét és ennyit felelt.

-Jó éjszakát Bells!-majd éreztem, hogy keze elernyed tenyeremben és amikor felnéztem, szemei csukva voltak. Élettelenül terült el a párnák közt és én már nem tudtam segíteni rajta. Nem akart olyan szörnyeteggé válni, mint amilyen én vagyok. A zokogásom őrjöngésbe fulladt. A padlót teljesen széttörtem öklömmel és a bennem tomboló dühömmel, amit saját magam iránt éreztem. Megöltem őt! Megöltem...

Új történet

Sziasztok! Már pár bejegyzésem arról szólt, hogy szünetre rendeltem el a Fekete bárány című történetem, mivel nem látok érdeklődést iránta, másrészt emiatt sem kedvem, sem ihletem nincs hozzá. Jelenleg. Úgy döntöttem, hogy amíg nem tudom folytatni a történetet, addig írnék helyette egy másik történetet, ami kb. 18 fejezetes lenne. Ez is twilight alapú, azt hiszem már ezt is említettem és most megkezdődik a blog átmeneti átalakítása. A Szereplők menüt is szeretném bővíteni a történet szereplőivel, a címnél bizonyára, majd látjátok, kik tartóznak ehhez a törihez és kik a másikhoz. A címe pedig Utolsó fénykép. Remélem, hogy tetszeni fog nektek, a tartalmát most szeretném elétek tárni :) És hamarosan hozom a prológust belőle. Jah és még valami, mivel ez a történet amolyan helyettesítő, nem tudom milyen időközönként tudnék frisst hozni, szóval ezért előre is bocsánatot kérek. :) 

Tartalom:

Bella még egy utolsó fényképet őriz, amit még Edward és ő készített. Edward elhagyja Bellat és a lány teljesen összeroppan. Egy napon, amikor Bella számára már minden elsötétül, megjelenik egy rég látott ismerős, James. És megváltoztatja életét. Bella átváltozik, mert James ezt tette vele.Charlie megtudja, mi a lánya, de így is elfogadja őt. Mindenki abban a hitben van, hogy Bella Swan halott és Charlie hozza neki az ételt. A számára éltető nedűt. Vadászik különböző állatokra és azokat elviszi lányának, aki kiszívja belőle a vért. Az idő telik és Charlie felett eljár az idő. Halálos kórban szenved és már amúgy sem fiatal ember. Halála előtt megígértet valamit Bellaval és Bella a sírjánál megígéri teljesíti a számára túlságosan hatalmas kérést. Apja nyugalmának érdekében és emléke miatt gyorsan neki lát a teljesítésének. Vajon, mi van ha megtalálja, amit keresnie kellett? És mi van akkor, ha az már nem jelentheti számára a boldogságot, mert már nem az övé? Sikerül neki egy olyan életet kialakítania, amiben ő áll az élen? Képes lesz kiölni magából minden emberi érzést és egy rideg, érzelem mentes vámpírrá válni?

Új történet

Sziasztok! Eldöntöttem, hogy mit fogok írni ezen a blogon, amíg nem lesz újra ihletem a Fekete bárány című történetemhez. Lassan átformálom egy kicsit a blog kinézetét és hozom az információkat az új történetemről. Annyit azért már most elárulok, hogy twilight fanfiction lesz :) Ígérem igyekezni fogok, hogy minél hamarabb belekóstolhassatok a történetbe és remélem, tetszeni is fog nektek.
Puszi!
Barbie

Híreim

Sziasztok! Az a nagy hírem van, hogy nem tudom hova ígértem a fejiket és mi egyéb volt már, ugyanis már egy hete kórházban vagyok, vagyis már nem tegnap este jöttem haza, de még nagyon sokat kell pihennem. nem tudom, lehet ti a helyemben őrülnétek egy 3 hetes őszi szünetnek, de én ennek nem nagyon tudok őrülni, mint tudják néhányan ebben az évben lesz érettségim és nem jó ilyen sokat hiányozni...a lényeg az, hogy még nagyon kell vigyáznom magamra, mert a betegség ami miatt kórházba feküdtem ráment a májamra, a lépemre és a manduláim is már majdnem összeértek... :( szóval nagy bajban voltam és egy kicsit még abban vagyok, de most már jobb...nem is ezért írok most nektek, hanem csak jelentkeztem és ígérem a sok pihenés mellett megpróbálok még ha lopva is, de írni a fejiket és hamarosan hozom is :) Puszi!
u.i.: Remélem nem haragudtatok meg, ha valahol elmaradt a feji érkezése, bár már kiírtam az időpontot, de én sem terveztem kórházba menni :(
Barbie

Szünet!

Sziasztok! Ahogy a címben is olvashattátok a blogon íródó törim egy ideig szünetre kerül. Szeretnék írni egy másik történetet helyette és talán utána folytatom, még nem tudom pontosan. Igazából engem nagyon zavar az, hogy írok és egyetlen személytől kapok visszajelzést /neki hálás köszönet ezért/ de mintha már ő sem írna nekem :( Sajnálom a dolgot, nem tudom miért lehet. Bizonyára én vagyok a hibás, mert nem jó a történet, de akkor könyörgöm írjátok meg azt...! Ennyi lenne az egész, szóval nem gondoltam volna, hogy így végződik a sorsa ennek a törimnek, hiszen nagyon nagy lelkesedéssel láttam neki a megírásának és senki sem írta azt, hogy valami nem tetszett neki, mert bizony abból, hogy hallgattok semmit sem értek meg. Erre szokták mondani, hogy néma gyereknek az anyja sem érti a szavát...
A helyette íródó történetemről még nem tudok információkkal szolgálni, de ígérem, amint van fejlemény, jelentkezem nálatok. Azaz a blogomon :) Köszönöm, hogy hagytátok, hogy időtöket raboljam, meg mi egyéb...! Találkozunk az új történetemmel.... :)
Puszi
Barbie

Új blog!

Sziasztok! Igen jól látjátok, nyitottam egy új blogot. Megint. Viszont szerintem már ez lesz az utolsó blogom... :)
Nem szándékozok újat nyitni, mert most szeretnék befejezni minden elkezdett történetet és azok helyére újabb és újabb történeteket hozhatok, így nincs szükségem több új blogra.
Kérlek titeket, hogy nézzetek be és olvassátok el a prológus már fent van. A blog még némi változtatást kíván, de mindent csak szép sorjában. Ha elolvastátok, kérlek titeket, hogy írjátok meg nekem véleményeteket!
Köszönöm! Puszi!
Blog címe: http://barbielenyei.blogspot.com/

U.i.: Hol vannak azok a komik? Miért nem kaptam még komit az előző fejihez? :(

7. fejezet-Menyegző

Sziasztok! Ne haragudjatok, tudom, hogy tegnapra ígértem a fejit, de mostanában eléggé összejöttek a dolgok, így a fejik egy kicsit késnek mostanában, amíg össze nem szedem magam... :( Sajnálom, tényleg. De most azért hoztam a fejit, hogy olvassatok egy kicsit! Remélem, azért kapok komit! :)

"A mai kapcsolatok attól üresek, hogy nincs ott az angyal. Vagy, mivel üresek, nem jön az angyal. Nem igazi barátság, nem igazi szerelem, pedig azzá tudna válni egy pillanat alatt."



Clark szemszöge:

Alig hittem a fülemnek, amikor meghallottam a hírt, amit Nigel barátomról terjesztettek. Ha ezt Lucifer meghallja, biztosan mindketten meglakolnak emiatt a tettük miatt. Szerelembe esni egy jó angyalba a legnagyobb bűn, amit a mi fajtánk valaha elkövethet. Sajnáltam, bár abban igaza volt, hogy nem tudhatjuk milyen érzés a szerelem, főleg nem egy ilyen jó angyalban, mint amilyen az az Elaine volt. Láttam róla a képeket, együtt néztük a tiltott és titkos találkák eseményeit. Boldogok voltak, olyan boldogok, amilyen én is szerettem volna lenni, de egy ilyen szörnynek, mint nekem nem igazán lehet örömteli élete. Bár az is igaz, hogy életnek sem igazán nevezném az enyém.
Ha egyszer valaha én is szerelembe esek, akkor az életem árán is megfogom védeni az ő életét. Kerüljön bármibe, ő életben marad. Ha önzőségem el is kell dobnom. Ha őt el is kell hagynom, megteszem, de nem hagyom, hogy miattam életét veszítse.


Bertram szemszöge:

Alice és Amabel a két nagy lányom felnőttek. El sem hiszem, hogy eljutottunk idáig. Szerelmemmel néhány évezreddel ezelőtt még csak azt tervezgettük, hogy a gyerekek milyenek lesznek, ha felnőnek, s most eljött a pillanat, hogy az álmaink be is teljesüljenek.
Elnézem őket és mint két tojás, de mégis valami különös, valami rejtélyes ellentét van bennük. Nem tudom megfejteni, mi az, de tudom, hogy ez mindkettejüket elég erőssé teszi az elkövetkezendő harcokhoz.
Amabel mosolya hét határra szól, a földi lét teljes valóját beragyogja. Alice bánattal teli tekintette pedig esővel árasztja azt. A nap és az eső játéka a szivárvány, pont úgy, mint az ő testvériségük. Hol ellenségeskednek, hol szövetséget kötnek. A sűrűn váltakozó kapcsolatuk szüleménye egy csodálatos világ.
-Drágám, csak nem nosztalgiázol?-kérdeztem feleségem és én egy pillanat elmosolyogtam magam, hiszen ő már túl jól ismer. Szavak nélkül értjük meg mit érez a másik. Talán valaha Alice is megtalálja számára ezt a férfit. Azt a felét, aki majd kiegészítve őt, ismeri minden mozdulatát, az egész lényét és azt, amit együtt alkotnak majd. Amabel Bonaventura személyében egy szinte tökéletesnek mondható társat talált. Féltem őket. Tudom, Amabel tökéletes kezekben lesz, de már nem velünk. Már nem lesz az én pici lányom. Alicet még inkább féltem, mivel ő merész útra készül, teljesen egyedül lesz és fentről aligha tudok rá vigyázni. Boldogabb lennék, ha ő is találnak magának egy párt, akit szerethet minden porcikájával. Sokkal jobb lenne annál, amire épp készül.
-Tudod csak aggódom. Boldogok lesznek. Mindketten másképp döntöttek, de azt hiszem helyesen. Tudják mit csinálnak, hiszen egész életükben arra tanítottuk őket, hogy bármit is tesznek, helyesen tegyék.-feleltem pár perc elteltével, amit szerelmem is észrevett. Puhán végighúzta mutatóujját ajkamon, majd egy finom, visszafogott, de szerelemmel teli csókot lehelt ajkamra.
-Szeretlek!-mondta és szorosan magához ölelt. Én is épp olyan szorosan tartottam karjaimba, ahogy ő vágyott oda.
-De én sokkal jobban.-próbáltam egy kicsit viccelődni, amire feleségem hatalmasat bokszolt mellkasomba. Na persze nem fájt, de azért egy kis tettetés még nem árt senkinek.
-Te kis sunyi alak.-csipkelődött tovább Angelica.- Emlékszel, amikor még mi álltunk egy ilyen fontos döntés előtt, mint a lányunk?-kérdezte. De hát elhiszem, hogy ma csak az egyik lányunk esküvője lesz, de ez nem elég indok arra, hogy egyesszámban beszéljünk a gyermekeinkről. Elvégre kettő van.
-Angelica ne felejtsd el, hogy Alice is a mi lányunk és bár nem vér szerint, de ott van még Annie is és most már Christiana is a családunk tagja lett.-hitetlenkedtem, amire feleségem csak dühös tekintettel meredt képembe, majd sarkon fordult és kiment oda, ahol a szertartás várható.
Idefent egy esküvő kicsit másként megy, mint a földi paradicsomban. Atyánk először megáldja és felszenteli a házasodni kívánó angyalokat, kezdve természetesen a menyasszonnyal. Áldást és szentelt vizet vet a szent testre, ami ugye még érintetlen. Fontos, hogy a leány, aki menyasszony lesz, még tiszta nő legyen.
Lassú és megfontolt léptekkel indultam az összegyűltek körébe, hogy örömapaként nézhessem végig lányom felvonulását.
Amint kiértem Alice szomorú arcán akadt meg pillantásom. A szívem összeszorult, amikor őt bánatosnak látom. Nem bírom, ha bántják. Angelicaval folyton miatta veszekedtem, bár erről ő nem tud, hiszen addigra mindig elrohan egy nyugodt helyre. Jól tudom, hogy a döntésében nagy szerepet játszik az is, ahogy az anyja viselkedik vele, de ő nem tud valamit, ami miatt valahol megértem a feleségem. Alice nem tudja, hogy Angelica testvére...
-Bertram hát itt vagy?-érintette meg valaki a vállamat. Abban a pillanatban fel fordultam és széles mosollyal fogadtam feleségem legjobb barátnőjét, Daisyt.
-Áh Daisy! Szia! Őrülök, hogy a lányod ellenére eljöttél. -üdvözöltem őt, elvégre nehéz lehet neki most azt látni, hogy a mi lányunk megházasodik, míg az övé valahol a földön van és ki tudja mit csinál most.
-Nos most, hogy megtudtam, mi ez az egész, még fájdalmasabb a hiánya és a tudat, hogy ő ...-kezdte a mondatot, de abban a pillanatban megszólalt a nászinduló és atyám oldalán ott tündökölt Amabel. Mosolya az egész világra mosolyt és napsütést csalt.

Amabel szemszöge:

-Lányom, készen állsz a felelősség vállalásra? Mert jól tudod ettől a naptól kezdve az életed a te kezedben van, immár teljes egészében.- mondta atyám, én pedig egy izgatott bólintással feleltem. Nem voltam képes többre, elvégre ezek az utolsó percek, amiket még magam töltök.
-Akkor induljunk, mert Bonaventura már biztosan ideges, mert nem áll mellette a menyasszony.-viccelődött atyám, majd karját felém nyújtotta és én büszkén fontam kezem karja köré. Abban a pillanatban megszólalt a várva várt dallam és én lassú, az ütemhez illő léptekkel indultam meg a virágokkal díszített székek között. Körbepillantottam és mindenhol önmagam boldogságát véltem felfedezni az arcokon, mintha csak tükörbe néznék. Mérhetetlenül boldog voltam, de ugyanakkor szomorú is, hiszen épp most pillantottam meg húgomat, aki olyan fancsali képet vágott, mintha nem a nővére esküvőjén, hanem a temetésén lenne. Egy pillanatra megtorpantam és ez mindenkinek feltűnt. Láttam kedvesem arcán a riadtságot, ami bizonyára előző tettem miatt volt, bár ő nem tudta, hogy nem miatta, hanem húgom láttán blokkoltam le a sorok között.
Aztán amilyen hirtelen megálltam, olyan hirtelen indultam meg előre, hogy mi hamarabb odaérjek kedves hitvesem oldalára. Illetve leendő hitvesem oldalára, hiszen a szerelmünk valódi valója még csak most kezdődik el.
Atyám szerelmem kezébe csúsztatta enyémet és velünk szembe foglalt állóhelyet.
-Nos kedves testvéreim, gyermekeim! Azért gyűltünk ma itt össze, hogy egy csodálatos pár szent kötelékében lehessünk örömteli tanúk. Számomra megtiszteltetés, hogy e két szerelmes angyalt egy ÖRÖK életre összekössem ...-kezdte beszédét Isten és én szavai által egyre nyugodtabb lettem.

Christiana szemszöge:

Az angyalok lassacskán összegyűltek és helyet foglaltak. Hatalmas nyüzsgés volt, de ennek ellenére nem volt nehéz észrevenni drága barátnőm kicsit sem boldog arcát. Valamiért nem éreztem benne azt az örömöt, amit egy jó testvérnek kellene, amikor a nővére házasságot köt élete szerelmével.
Belegondoltam, hogy milyen lehet házasságot kötni, de sajnos semmi emlékem nem volt. Nem tudtam még csak elképzelni sem, milyen érzés. Lassú, nagy léptekkel közeledett leendő férje felé a menyasszony. Körbe-körbepillantottam az összegyűlteken és mindenkinek egy száz százalékig boldog mosolyt küldött. A felénk közeledő angyalról egy másik angyalra tévedt tekintetem, de ő nem azt az örömöt mutatta, mint nővére. Kicsit oldalba böktem, de erre is csak egy fej rázás volt a válasza. Napok óta, hogy elment Elaine és ő nincs magánál. Nem olyan rég óta ismerem őt, de én is nagyon hamar megszerettem és nekem is hiányzik, de szokták mondani, az élet megy tovább...
-Jól vagy?-kérdeztem, amikor egy apró könnycsepp csillant meg szeme sarkában. Ő bánatosan felém fordította tekintetét és én is úgy éreztem, sírni fogok. Már nem kellett sok ahhoz, hogy lehulljon az első könnycsepp, hogy aztán a többi megállíthatatlanul kövesse az első szökevényt.
Alig láthatóan végig simítottam hátán és próbáltam visszatuszkolni a szabadságra vágyó sós nedvet a szemem sarkában. Alice is a könnyeivel küszködött, már azokkal, melyek még követték volna társukat, de ő megállítottam. Mindig is tudtam, hogy ő egy rendkívül erős személyiség. Olyan, akit bárki megirigyelhetne. Nagyon sok mindent megélt már és sosem, egy percre sem láttam gyengeséget a szemében. Soha! És őszintén szólva ez néha megrémisztett engem, de most már tudom, hogy erre csak büszke lehetek, hisz a barátnőm csak egy apró támaszra van szüksége, viszont nekem hatalmasra és ezt tőle ilyen akaraterővel megkaphatom, ahogy sok minden mást is.
-Tudod egy pillanatra elgondoltam milyen más lett volna minden, ha anyám és apám kimutatta volna az állítólagos szeretetét. Ha a nővéremhez hasonló én is azt tettem volna, amit a szüleim elvártak tőlem. Most ő kis kedvenc és mindegyik csak rá büszke. Én csak egy elfuserált gyerek vagyok a szemükben és ez talán most már így jó. Elvégre én elmegyek innen és valószínűleg örökre. -tette még hozzá, bár az utolsó három szót már csak maga elé suttogta, de így sem volt nehéz meghallani.
Visszafogottan, hogy mások ne lássák, átkaroltam a vállát és közelebb húztam magamhoz. Majd csak ennyit súgtam fülébe.
-Ne aggódj! Én mindig ott leszek melletted és vigyázni fogok rád, még ha már egy testben is leszek, a szívem mindig hozzád húz majd...-súgtam, ő pedig meghatott tekintettel nézett két szemembe és az előzőleg megállított sós nedv most ismét futásnak eredt arca domborulatain.

7. fejezet ízelítő

Remélem, őrültök, hogy hoztam egy kis ízelítőt...és ezentúl megpróbálok minden fejiből hozni egy ilyet...jó olvasást ehhez a kis falatkához! :) Nem sokára kiírom a feji érkezését is. :)

"Christiana szemszöge:

Belegondoltam, hogy milyen lehet házasságot kötni, de sajnos semmi emlékem nem volt. Nem tudtam még csak elképzelni sem, milyen érzés. Lassú, nagy léptekkel közeledett leendő férje felé a menyasszony. Körbe-körbepillantottam az összegyűlteken és mindenkinek egy száz százalékig boldog mosolyt küldött. A felénk közeledő angyalról egy másik angyalra tévedt tekintetem, de ő nem azt az örömöt mutatta, mint nővére. Kicsit oldalba böktem, de erre is csak egy fej rázás volt a válasza. Napok óta, hogy elment Elaine és ő nincs magánál. Nem olyan rég óta ismerem őt, de én is nagyon hamar megszerettem és nekem is hiányzik, de szokták mondani, az élet megy tovább...
-Jól vagy?-kérdeztem, amikor egy apró könnycsepp csillant meg szeme sarkában. Ő bánatosan felém fordította tekintetét és én is úgy éreztem, sírni fogok. Már nem kellett sok ahhoz, hogy lehulljon az első könnycsepp, hogy aztán a többi megállíthatatlanul kövesse az első szökevényt.
Alig láthatóan végig simítottam hátán és próbáltam visszatuszkolni a szabadságra vágyó sós nedvet a szemem sarkában. Alice is a könnyeivel küszködött, már azokkal, melyek még követték volna társukat, de ő megállítottam. Mindig is tudtam, hogy ő egy rendkívül erős személyiség. Olyan, akit bárki megirigyelhetne. Nagyon sok mindent megélt már és sosem, egy percre sem láttam gyengeséget a szemében. Soha! És őszintén szólva ez néha megrémisztett engem, de most már tudom, hogy erre csak büszke lehetek, hisz a barátnőm csak egy apró támaszra van szüksége, viszont nekem hatalmasra és ezt tőle ilyen akaraterővel megkaphatom, ahogy sok minden mást is."

Puszi: Barbie

6. fejezet-Levágott szárnyak

Sziasztok! Meghoztam a várva várt fejezetet! Remélem őrültök! Nem is húznám tovább az időt, jó olvasást hozzá! Puszi! És őrülnék néhány kominak is!

Daisy szemszöge:

Annyira boldog vagyok. Úgy érzem Alice, Christian és Annie barátsága elég lesz arra, hogy végre elfelejtse a földi életet. Nem akarom, hogy úgy végezze, mint Amanda. Amanda is angyal volt, de hiúsága a földre hívta és tiltott gyümölcsre vágyott. Ő volt Angelica...-merültem emlékeimbe, de ekkor lányom idegesen rohant be a házba. Nem értettem, mi ütött belé. Ő csak össze-vissza dadogott valami lebukásról.
-Fény derült a titkomra. A legféltettebb titkomra. El kell mennem.-jelentette ki és én még csak nem is vitatkozhattam vele emiatt.

***pár nappal később***

Itt ülök lányom szobájában és várom, hogy valami hírt adjon magáról. De még mindig semmi. Olyan hirtelen ment el és még csak el sem mondta, mi történt. Össze-vissza hadovált valami titokról, meg lebukásról, meg valami Nigelről, de nekem még mindig nem állt össze a kép. Mi ez az egész?


Nigel szemszöge:

Annyira jó volt. Most már tudom, igaz az állítás, az ellentétek vonzzák egymást. Így van ez a szerelemben is. Egy angyalba szerettem bele. Ő vérbeli angyal. Gyönyörű, bájos, okos, de van egy nagy hibája. Nem elég óvatos. Így sikerült belém szeretnie. A mi szerelmünk tiltott. Bármennyire is szeretném, hogy boldogok legyünk, a mi történetünknek nem lesz jó vége.
-Nigel, Nigel. Drága barátom, jól tudod, hogy nem szerethetsz bele.- jegyezte meg a nyilvánvalót Noel. Ő  legjobb barátom. Mindig adok a véleményére, de ehhez most már túl késő. Már beleszerettem.
-A fenébe is ne mondogasd azt, amit már én is jól tudok, de haver ezzel már mind elkéstetek!-üvöltöttem barátomra. Sosem emeltem meg a hangomat, ha vele társalogtam. Most mégis kiborultam és nem tudtam józanul gondolkodni.
-Egy 3000 éves gonosz angyalka, hogy lehetett szerelmes egy jó angyalkába? Jól tudtad, hogy nem szabad.-csatlakozott a beszélgetéshez Charlotte. Ő rendkívül gonosz személyiség. Még köztünk gonoszak közt is gonoszabb. Nincsenek érzelmei. Bárkit ridegen, érzelemmentesen megölne. Ezért ő urunk kedvence. Lucifer rajong ezért a nőért, bár ez a nő csak Clarkért van oda. Hangja most rettentően gúnyos volt. Gyűlöltem őt.
-Igazán csibém. Mit tudsz te a szerelemről?-gúnyolódtam.
Hirtelen ordítani kezdtem. Az ő képessége nagyon is jól jön nekünk. A lények legszebb vagy akár legrosszabb álmát ellenük fordítja. Ezt tette velem is ebben a pillanatban. Láttam, ahogy Elaine boldogan mosolyog és azt hajtogatja "Szeretlek!", de valamiért mintha már nem nekem mondaná. Hátrafordultam és egy számomra ismeretlen személyhez beszélt. Rá mosolygott, neki vallotta szíve legnagyobb titkát. Egy könnycsepp hullott le arcomról. A rossz angyalok könnye más, mint a jóké. A mienk véres, a jóké pedig ezüstös és amint földet ér apró tollpihévé változik.
Az első találkozásunkkor Elaine egy fatövében sírdogált, már akkor gyanús volt a tollpihe, amit ott hagyott, de már akkor, első pillantásra beleszerettem és ez elvakított engem is és őt is. Az a tollpihe nálam van. Mindig itt őrzöm a ruhámba rejtve. A szívem helyén van.
-Charlotte hagyd őt!-lépett be az ajtón Arabella. Ő is épp olyan gonosz. Az ő képessége nagyon hatalmas. Egyetlen érintésébe kerül, hogy hívja a halált...Egyedül velem próbál kedves lenni. Nem rég bevallotta, hogy szerelmes belém, de az én szívem akkor már másé volt. Elaine angyali mosolya elrabolt saját világom valójától. Arabella képességét úgy hívjuk a halál csókja. A bőre felületén halálos méreg lapul és ha hozzád ér, halott vagy. Annak ellenére, hogy ez rettentően hasznos képesség, nem irigylem őt. Elvégre nem érinthet meg  szabadon senkit sem. Folyton egy kesztyű van rajta. Ez véd meg minket az érintésétől. Ennek ellenére nem fedi be teljesen testét. Szabad akaratú. Bár gyönyörűsége ellenére, senki sem akarja megérinteni.
-Nigel tudod mit kell tenned. Ha nem, megsemmisülsz!-dobta elém a választási lehetőséget Cora. Szörnyű döntés ez. Már az elejétől fogva rettegtem ettől a pillanattól. Cora az a "csendes, de óvakodj tőle" típus. Minden sérelmet csendben eltűr és sosem tudod, mikor csak le rád. Nyugodt személyiség, de hirtelen csap le.
-Ne kérjétek ezt tőlem!-könyörögtem szinte már térden, de semmi. Nem hatotta meg őket.
-Meg kell tenned!-vágtam hozzám Noel. -Ennyit nem ér meg.
-Honnan tudod te azt? Nem is ismered.-vágtam hozzá.
-Sajnálom! El kell fogadnod Lucifer döntését, vagy meglakolsz!-tette még hozzá barátom, majd mindenki ott hagyott engem. Én pedig latolgattam a lehetőségeket, de semmi jóra nem jutottam. Szörnyű érzés volt.


Alice szemszöge:

-Nos az egész akkor kezdődött, amikor először mentem le a földre.-kezdte mesélni Elaine. Újabb boldog végre számítottam, de ez közel sem volt az.
-És ott mi történt?-vágtam a szavába. Amikor izgatott vagyok, akkor türelmetlen is.
-Mesélném, ha hagynád.-szidott le barátnőm.-Szóval olyan voltam, mint te. Kíváncsi. A földre mentem és normális diák lánynak adtam ki magam. Egy napon az iskola közelében voltam és sírtam, mert egy lány a suliból nagyon megbántott, de mi sajnos nem vághatunk vissza, hiszen angyalok vagyunk. Szóval ott sírtam az egyik fatövében, amikor megláttam őt. Az első perctől fogva különös érzés fogott el mellette. Mintha semmi más nem számított volna, csak az ő élete. Az, hogy ő létezzen, ameddig csak kell, még ha ez a te életed árán is történik. Szerelmesek lettünk, mindketten mást hittünk a másik mivoltáról. Úgy ismertem meg, Vincent Wong. Ő sem tudta az igazi nevem. Álnevet kell szerezned a földön, hiszen ott kétféle név van. Az egyik, amit a családod után viselsz a másik olyan, mint ami nekünk is van. A családon belül ezzel különböztetnek meg. Hónapokig együtt voltunk, amikor én bevallottam neki, hogy mi vagyok. Először elrohant, azt hittem ez túl sok volt neki. Később kiderült a miénk tiltott szerelem. Ő sem volt halandó, ha érted mire gondolok. Az két ellenség szerelme. Ez volt a miénk. Évekig nem találkoztunk ezután, de nemrég hírt adott magáról. felvállaljuk a kapcsolatunkat. Nem tudunk egymás nélkül élni. Lemegyek a földre, de te nem látogathatsz meg, ha te is lejössz.-mondta jelentőség teljesen. Mi? Miért?
-De ezt nem értem.  Miért ne látogathatnálak meg?-kérdeztem értetlenül. Elmosolyogta magát.
-Még mindig nem fogtad fel igaz?-kérdezte. Hangja fájdalmas volt és a sírás szélén táncolt. Majd felállt, arcára erőltetett egy mosolyt, azzal elment. Egyedül hagyott.


Elaine szemszöge:

-Szeretlek!-mondtam és lágy csókot leheltem ajkára. Ő aggódott. Engem féltett, de ez az én döntésem volt. Nem engedem, hogy véghez vigye tervét. Szeretem őt és élnie kell. Akár tetszik akár nem.
-Én is szeretlek!-mondta.
-Ha valóban szeretsz, tedd meg!-utasítottam, amire ő riadtan rám emelte tekintetét.
-Nem!-hátrált előlem két lépést.
-Meg kell tenned!-makacskodtam. Közelebb lépett és szenvedélyesen megcsókolt. Már mindent átéltem, amit át kellett. Voltak barátaim, voltam szerelmes. A szerelmem megtanított csókolni, s szeretni testemmel lelkemmel. Már neki adtam magam. És szeretett. Figyelt arra, hogy nekem jó legyen és én is ezt tettem vele. Jó volt. Minden jó volt. De most eljött az idő, amitől mindketten rettegtünk. Utoljára még csókolt és szeretett testével. Mondják az utolsó csók a legfájdalmasabb és ez vonatkozik a testi szerelemre is. Igen. Most már tudom, nem az első alkalom fájt, hanem az utolsó. Ez az éjszaka csak a miénk...És én örökké szeretni fogom...

5. fejezet-Rejtély

Sziasztok! Meghoztam az 5. fejezetet. Ezt most több szemszögből írtam, mint láthatjátok. Reméltem tetszeni fog! Komikat légyszi'! Jó olvasást! Puszi!

"Kérlek, ringass el!
Ami kint marad, nem kell...
Karod könnyű álmot nyújt,
csak egy angyal érint úgy."



Alice szemszöge:

Álmodok. Valahol messze, egy új, egy másik dimenzióban vagyok. Olyan szép.
"Egy gyönyörű házban vagyok és egy kanapén ülök. Mögöttem egy fiú áll és szomorúan érinti meg vállam, de én könyörtelenül ellököm magamtól. Szomorú vagyok. Sírok. Lelkem két részre szakad. Az egyik felem azt akarja öleljen, a másik pedig figyelmeztet, hogy helytelen, amit a szívem kíván. Az ördög és az angyal a két vállamon és mindegyik harcol, a győzelemért. A fiú csalódott és bánatos tekintettel megfordult. És bennem megszólalt az a fájdalmas űr, amit abban  pillanatban éreztem, amikor rájöttem, el akarom küldeni őt. Már akkor hiányzott. És ez őrjítő érzéssel töltött el.
-Várj!-kiáltottam és mire megfordultam már előttem állt. Túl közel állt. Lassan fejem felé tartott és egy örökké valóságnak tűnt az a pár milliméter, ami köztünk maradt. Lassan, észveszejtően lassan haladt arcomhoz arca, míg nem végre egybe forrt. Nyelvünk lassú táncba kezdett és én még többre vágytam. Akartam őt. Szerettem. Mohón tépni kezdtem ruháját, ahogy ő is az enyémet..."
Hirtelen felpattantam az ágyamról. Testem és arcom csupa víz volt. A szívem majd kiugrott a helyéről és a visszaemlékezéstől csak jobban ugrált mellkasomban. Istenem! Mit tettem? Vagyis mit fogok tenni?
-Alice mi van veled?-kérdeztem magamtól hangosan is. Egy pillanatig ismét újraéltem álmom, ami kellemes bizsergéssel töltött el. Nem értettem, mit jelentsen ez az egész, de gondoltam hamarosan úgy is megtudom. Ekkor arra gondoltam, hogy mi van, ha valakinek akaratlanul is lemásoltam a képességét. Ehhez értek én és a lemásolt képesség birtoklásához.
Még korán volt, így elmentem és letusoltam egy kicsit. Mint mondtam nekünk angyaloknak nincs szükségünk ilyesmikre, mint tisztálkodás, evés, ivás, vagy bármi, ami emberi, de ennyivel szeretnénk emberiek lenni. Főleg én. Valahogy sosem éreztem magam angyalnak. Persze nem mondom, hogy nem szeretek az lenni, de túl nehéz sors nekem. Miért ne lehetnék ember és egy pici részemben angyal?
A zuhany rettentően jól esett. Lehűsítette forró, verejtékes bőröm. Ekkor eszembe ötlött valami. Ma lenne kedvem egy kis úszkáláshoz. Viszont azt még nem tudom, Christiana, hogy fog pancsolni a vízben. Legfeljebb csak lesz, mint oxigén a vízben.-jutott eszembe egy hülye hasonlat, de legalább találó.
Kiszálltam a zuhany alól és megtörölköztem, majd magam köré tekertem a törölközőt.
A szobában már az ágyon ülve várt engem Christiana.
-Jó reggelt!-köszöntöttem széles vigyorral, bár magam sem tudom, minek köszönhető ez a jó kedv.
-Neked is. Bár nekem nem egészen olyan jó kora reggel.-morogta barátnőm és nekem nevetnem kellett a jelenlegi kedélyállapotán.
-Most meg mi olyan mulatságos?-kérdezte és láttam rajta, hogy ma igencsak morcos kedvében lesz.
-Semmi csak néha olyan szellemes vagy.-mondtam, amire elmosolyogta magát és megforgatta szemeit. Együtt nevettünk, ami nagyon jól esett. Mostanában olyan sokat voltam bánatos.

Mikor már eltelt némi idő, úgy gondoltam szólok a többieknek is és mehetünk a kedvenc vízesésemhez, ahol pancsolni szoktam.
-És mondd csak, minek köszönhető ez a rendkívüli jó kedved?-kérdezte Elaine.
-Nos voltaképpen magam sem tudom, de úgy érzem, új erőre kaptam.-mondtam, aztán ismét eszembe jutott az az álom. Nem értettem semmit. Mi történhet addig még? Egy emberbe fogok beleszeretni?
-Mi a baj?-kérdezte Annie. Arca aggodalomról árulkodott.
-Oh semmi csak egy reggeli álmomon gondolkodtam. Nem értem mit jelent. És amúgy is úgy tűnt, mintha láttam volna a jövőt.-magyaráztam.
-Láttad, de hiszen ilyen képességed még nincs. Vagy tévedek?-kérdezte Elaine.
-Tudod ez az, amit én sem értek. Még nem volt rá példa, hogy akaratom ellenére is lemásoltam valakinek a képességét. De most úgy gondolom csak ez történhetett, hiszen még csak azt sem tudom, kinek van ilyen képessége.-magyaráztam és mindenki egyetértően bólogatott.
-Na de most nem azért jöttünk, hogy ismét elszontyolodj.-szólalt meg végre Christiana is. Elaine, Annie, Christiana és én mára fergeteges napot terveztünk. Mivel Elaine visszamegy a földre. Na igen ő már volt ott. Többek között ő mesélt nekem a földi létről. Neki köszönhetem, hogy találtam még egy helyet, ahol csodálatosan érezhetem magam.
-És mesélj még!-kértem őt, amikor éppen kiléptünk a vízesés alól, hogy a nyugodt vízben úszkálhassunk. Közben ő mesélne nekünk.- Úgy értem, mesélj még a földről!-kérleltem őt.
-Csodálatos az élet. Az emberek dolgoznak úgy, ahogy ők akarnak. Vannak, gazdagabbak és szegényebbek. A társadalmi különbségek miatt pedig nagyon sok erőszak születik. Ha az emberek éjszaka az égre néznek, akkor sok ezer csillagot látnak. Nappal pedig a napot és a felhőket, ha van. Vagy éppen a borús eget, ha vihar közeledik. A gyerekeik iskolába, óvodába, vagy bölcsődébe járnak, amikor már nagyobbak lesznek egyetemre, és egyéb helyeken tanulnak majd.-mesélte Elaine. És mi teljesen el voltunk bűvölve tőle.


Elaine szemszöge:

Már egy ideje a vízesés alatt álltunk és nevetgéltünk. A hideg víz emlékeztet arra a személyre, akit én szeretek. Igen szerelmes vagyok. Nigel az én egyetlen és első szerelmem. Egy esős éjszakán találkoztunk először, amikor én is először hagytam el a védelmező menny kapuját és lementem a földre. Akkor még egyikünk sem tudta, mi a másik. Milyen ellenség a létünk.
-És mesélj még! Úgy értem, mesélj még a földről!-könyörgött Alice. Ő olyan kedves. Olyan jó mégis annyi szenvedés után most valami reményt lát. A Föld reményt nyújt neki, de még nem tudja, azért az sem tökéletes hely.
-Csodálatos az élet. -kezdtem a mesélésbe. -Az emberek dolgoznak úgy, ahogy ők akarnak. Vannak, gazdagabbak és szegényebbek. A társadalmi különbségek miatt pedig nagyon sok erőszak születik. Ha az emberek éjszaka az égre néznek, akkor sok ezer csillagot látnak. Nappal pedig a napot és a felhőket, ha van. Vagy éppen a borús eget, ha vihar közeledik. A gyerekeik iskolába, óvodába, vagy bölcsődébe járnak, amikor már nagyobbak lesznek egyetemen, és egyéb helyeken tanulnak majd.-meséltem, ő pedig csodálva hallgatták az emberek történetét.
-Folytasd!-kérleltek szinte egyszerre, amikor egy pillanatra abbahagytam, mert megint eszembe jutott Nigel.
-Fiatalon szerelembe esnek és megházasodnak. Sok kis apró gyermeket terveznek és nagyjából be is váltják tervüket.-itt elmosolyogtam magam, mivel én is terhes vagyok, bár ezt még senki sem tudja. Még az újdonsült apuka sem. Azt mondta feleségül vesz engem és nagyon szeret engem. Azt mondta gyermekeket akar és én elkezdtem megadni azt, amire ő vágyott. - Olykor vannak, akik tiltott szerelemre vágynak, de a szerelem erejével az akadályokat és leküzdik. Csak óvatosnak kell lenniük. Türelmetlenek és türelmesek is vannak. Mindenki tehetséges valamiben. Imádják a történeteket és a legendákat. A művészetet és vannak, akiket a történelem fog meg. Vannak, akik harcolnak a saját igazságukért, de olyan is sok van, akik mások igazáért fognak "fegyvert".-meséltem és a fegyver szót idézőjelbe tettem, hiszen csak képletesen értettem. A fegyver lehet valami megfoghatatlan dolog is. Valami, amit csak az ember szemébe nézve láthatunk meg. Mint a szerelem, barátság, becsületesség. Ezek azon kevesek egyike, melyekkel igazán harcba lehet állni.
-Elaine? Elaine?-szólongatott egy hang. És amikor felpillantottam már csak Alice állt előttem és engem figyelt. Persze ő már a parton volt és onnan kiabált.
-Ne haragudj csak elkalandoztam egy kicsit!-magyarázkodtam. És éreztem, hogy lebuktam. Alice azok közé tartózik, akinek nagyon jó a megfigyelő képessége és ha valakit egyszer ismer, akkor az nem titkolhat el előtte semmit sem.
-Aha. És elmondod?-na mit mondtam? Tényleg észrevette, hogy valami nincs rendben velem.
Kikászálódtam a partra és megtörölköztem, majd másik ruhába varázsoltam magam. Ez is amolyan angyali szokásunk.
-Hát legyen. De csak, mert előled nem tudnám eltitkolni. És már nem is próbálkozom vele.-vallottam be, amire ő büszkén elmosolyogta magát.
-Nos az egész akkor kezdődött, amikor először mentem le a földre...-kezdte a történetem, ami azért nem volt állandóan boldog és örömteli pillanat.


Amabel szemszöge:

-Drágám mit gondolsz meggondolja magát?-kérdeztem vőlegényem, aki épp a hátamat cirógatta. Az ágyamon feküdtünk és én próbáltam felébredni, amikor megérkezett. De valahogy mintha sem ő, sem pedig én nem akarnám, hogy kikeljek az ágyból.
-Ami azt illeti őt nem úgy ismerem, aki meg szokta gondolni magát. Szóval sajnálom, de erre nagyon jelentéktelen esélyt látok.-mondta Bonaventura.
-Hm. Igen. Ebben sajnos már én is biztos vagyok.-feleltem és egy apró puszit nyomtam arcára, majd felültem, pedig testem minden porcikája az ő ölelő karjaira vágyott.
-De hát akkor meg miért kérdeztél meg?-döbbent meg és elnevette magát. Most biztos rajtam mulat, de nem baj. Ezt még visszakapja.
-Csak, hogy te is bizonyítsd a nyilvánvalót.-mondtam már én is nevetve. Rémes, hogy így tudok kacarászni saját magamon, de hát én ilyen vagyok.
-És mikor legyen az esküvőnk?-tért át egy sokkal fontosabb témára, mint az én dilis viselkedésem.
-Nagyon jó kérdése van uram.-játszottam, amire ő lágy puszit nyomott ajkamra.
-Ugye. Tudok én, ha akarok.-szállt be a játékba.
-Nos szerintem tarthatnánk úgy két hét múlva.-ajánlottam, amit őt láthatóan fontolgatott.
-És a húgod mikor megy el?-kérdezte. Na igen nagyon megkedvelte Alicet, így nem szeretné, ha ő lemaradna az esküvőnkről. A húgomat mindenki szereti. És ez a szeretet néha kezelhetetlenné váli és így magunk sem tudjuk, hogy kell kezelni. Ebből általában az szokott kisülni, hogy megbántjuk őt és ő zokogva rohan el a rejtek helyeire.
-Nem tudom, de majd megkérdezem tőle, hogy egyáltalán biztos e ebben a dologban?-válaszoltam, aztán csendben lehajtottam fejem szerelmem vállára, mivel időközben ő is felült az ágyon és mellettem helyezkedett el.

Új blog!

Sziasztok! Igen jól látjátok már megint egy új blog, de ha egyszer nem bírtam már magammal! Na szóval ez a blog twilight alapú, így szerintem sok embert érdekelni fog és remélem, hogy azoknak tetszeni is fog. A prológus és a tartalom már fent is van. Kérlek nézzetek be és véleményezzétek, ha csak a feji alatti pipával, de ez sokat jelentene nekem! Köszönöm! Puszi!
Barbie

Blog:   Háború és Szerelem

4. fejezet- Életem legszebb szülinapja

Sziasztok! Meghoztam a 4. fejezetet, remélem, hogy kapok hozzá komikat és tetszeni fog nektek. Kérlek lepjetek meg néhány apró komival! /boci szemek/ :)

Jó olvasást! Puszi!



"A múló évek arra tanítják az embert, hogy egy kissé valamennyien alávalók vagyunk. A legutóbbi népszámlálásnál kitűnt, hogy angyalok már nemigen fordulnak elő közöttünk."



Reggel fáradtan keltem ki az ágyból. Fáradt voltam mindenhez, de jól tudtam a mai naptól fogva egy új élet vár rám. Még nem tudtam milyen áron élem ezt az életet, de biztosan jobb lesz, mint idefent. Persze szeretem atyámat és a barátnőimet is. A szüleimet is szeretem, de ők túl sokat bántottak engem ahhoz, hogy értük fent maradjak a paradicsomba. Én nem tartózom ide. Rám egy sokkal különlegesebb hely vár. Valahol messze vár a végtelen szerelem.
Halkan kopogtattak szobám ajtaján és én kénytelen voltam tudomásul venni, hogy ennyi volt a nyugalom.
-Bújj be!-kiáltottam erőtlenül. Hangom elég rekedt volt még a tegnapi sírástól.
-Szia Alice! Én csak szeretnék boldog szülinapot kívánni!-lépett bátortalanul szobámba anyám. Most valahogy sajnáltam őt. Megszántam és kezemmel felém csalogattam. Nem kellett kétszer mondani. Talán félt attól, ami hamarosan be fog következni. Elmegyek innen.
-Köszönöm!-mondtam, amikor elváltunk, aztán kínos csend állt be a szobában.
-Lányom én...-kezdett volna valami magyarázat félébe, de ekkor ismét kopogtattak az ajtón.
-Gyere!-kiáltottam újabb vendégemnek. Ekkor apám lépett be.
-Szia Kincsem! Boldog 2001. szülinapot kívánok!-adta jó kívánságát egy puszi kíséretében. Őt is megöleltem.
Az ajtó kinyílt és hét személy lépett be azon egy hatalmas tortával a kezükben. Atyám az élen érkezett és azonnal odajött hozzám.
-Atyám.-pattantam fel ágyamból és karjaiba ugrottam. Szorosan megölelt engem, ahogy én is őt.
-Nagyon boldog szülinapot kívánok! Ha készen állsz gyere a palotámba!-suttogta.
-Köszönöm!-válaszoltam egyben a kívánságára és a célzására is.
-Rendben.-mondta és azzal távozott.
-Szia drága barátnőm! Boldogot kívánok!-ugrándozott mellém Annie és szorosan magához vont hosszú percekre.
-Szeretlek!-mondtam, amire ő megsimogatta hátamat.
-Én is téged!-viszonozta vallomásom, majd elváltunk egymástól.
-Remélem engem is szeretsz! Boldog szülinapot!-kívánta Elaine és szintén megöleltük egymást. Még puszit is kaptam tőle.
-Hát persze te kis butus. Mihez is kezdenék nélküled.-mondta mosolyogva. Anyám és apám ölelkezve büszkén tekintettek ránk, ahogy ölelkeztünk sorban.
-Nagyon boldog szülinapot!-hajolt le hozzám Christiana és két hatalmas puszit nyomott arcom két oldalára.
-Köszönöm! Mindent köszönök!-suttogtam hajába, amikor megöleltem őt.
-Nincs mit. Szeretlek!-válaszolta, majd elváltunk.
-Boldog szülinapot húgi!-ugrott nyakamba Amabel.
-Köszönöm Amabel!-feleltem és viszonoztam ölelését.
-Én már megköszöntöttelek, de azért inkább többször, mint egyszer sem. Nem igaz?-mosolygott Calra. -Boldog születésnapot!-hajolt le és két puszit nyomott arcomra.
-Köszi!-csak ennyit mondtam. Nem kellettek szavak. Tudták jól, hogy boldog vagyok, hogy nem felejtettek el.
-Nos azt hiszem én sem maradhatok ki a dologból. Elvégre rokonok leszünk hamarosan.-ült le ágyamra Bonaventura. Vele is sokat tudtam beszélgetni. Mindig meghallgatott. Ő is azon kevés személyek közé tartózik, akik nem csak meghallgatnak és tanácsot adnak, hanem mellém állnak, ha anyám, vagy valaki más jogtalanul bánt engem.
-Boldog szülinapot! Milyen öreg vagy már.-viccelődött, amire nevetni kezdtem.
-Mondja a 3689 éves arkangyal, aki már vagy 1000 csatát túl élt.-mentem bele a játékba.
Még sokáig ott voltunk és beszélgettünk. Aztán Christiana, Elaine, Annie, a nővérem és barátnője elmentünk sétálni. Megmutattuk a lelkeket, akik már családot találtak és várnak az újabb testre. Christiana nagyon elcsodálkozott azon, mennyi lélek vár egy újabb "életre".
Aztán lassan haza batyogtunk és a szobámban folytattam csevegésem barátnőimmel.
-Tudjátok másképp képzeltem el ezt az érzést.-törtem meg a csendet, amikor már vagy 10 perce szó nélkül bámultuk egymást. Christiana kérdőn, Elaine megértő mosollyal és Annie a gondolataimban turkálva nézett rám. Nekem is mosolyognom kellett rajtuk.
-Milyen érzésről beszélsz?-kérdezte Christiana. Teljes sötétség tombolt agyában...
-Nos arról, hogy betöltöttem azt az időt, amikor mehetek innen.-magyaráztam, bár most, hogy végre betöltöttem a 2001. évemet, már nem is tűnik olyan jónak a földre utazás. Persze ez nem jelenti azt, hogy megtántorodtam, hiszen ha már 1000 éve erre a pillanatra várok, akkor meg is teszem. Nem futamodok meg az első rossz érzés miatt.
-Pedig hallgatnod kellene rá.-szólalt meg hirtelen Annie. Annyira utálom, amikor a fejemben turkál. Lehunytam szemem és felkészültem arra, hogy kibontsam szárnyaimat, mert mag még nem engedtem ki őket és kissé már zsibbadnak.
Szárnyaim boldogan és újult erővel bújtak ki rejtekükből. Kicsit megropogtattam őket és már jobb érzés volt viselni ezeket a tollas "bugyrokat".
-Elmondanátok miről van szó!-förmedt ránk Christiana. Annie ijedten nézett felém és várta, hogy csitítsam a helyzetet, de most nem volt kedvem hozzá. Hagytam őket, hogy civakodjanak.
-Héj angyalok!-csattant fel Elaine, amikor már nem bírta tovább hallgatni a két tyúkot...
Én csak jó ízűen kacagtam azon, hogy nem bírnak összeférni. Mi bajuk van egymással, az érthetetlen. Odaléptem Anniehez és felkészültem a képességére, de nem mutattam ki, hiszen, akkor megpróbálja elrejteni. Igen az angyalok megtehetik, hogy elrejtik előlem, de eddig egy sem járt sikerrel. Annie a képességem révén akarata ellenére kinyitotta szárnyait, én pedig magamba szívtam erejét. Ő fáradtan rogyott le ágyamra és rémülten pislogott rám.
Nevetni kezdtem. Mindenki engem nézett, majd ők is kuncogni kezdtek. Annie még mindig nem értett semmit. Nem is baj. Talán jobb ha nem tudja meg, hogy épp most vettem el, vagy másoltam le a képességét. Igen ez vagyok én. Egy képesség másoló angyal. Bárkiét letudom másolni. Annie azt hitte, hogy egy új erőt használtam rajta, de a gondolataim elárulták neki, hogy átvertem. A fáradtság érzet csak a képzelete szüleménye volt, így nem vette észre, hogy mire készülök. Ráadásul pár perccel azelőtti civakodás is sokat segített.
-"Nem hiszem el, hogy ezt tetted. Megígérted, hogy az enyémet sosem másolod le!"-üzente gondolatban Annie. Talán most haragszik rám. Futótűzként hatol belém a tudat, hogy mit tettem. Annie könnybe lábadt szemekkel nézett rám. Christiana és Elaine nem érthettek semmit, hiszen egyrészt Christianat akkor még nem ismertem, így ő nem tudhatja, másrészt Elaine előtt ez volt Annievel az egyetlen közös titkunk.
-"Sajnálom!"-kértem gondolatban bocsánatot barátnőmtől, de az megrázta a fejét és elrohant. Én pedig lelkifurdalással rogytam oda, ahova nemrég Annie is. A fejemben egyetlen mondta zakatolt. "Nem hiszem el, hogy ezt tetted." Ezerszer lüktetett elmémben és jól bevéste magát. Vésővel sem lehetett volna kiszedni onnan, ahova került.
Rohanni kezdtem Annie után, de sehol sem találtam. A fél mennyországot bejártam, de őt sehol sem leltem.
Aztán hazamentem és imádkoztam, hogy megbocsásson nekem. Tudom, hogy ez neki mit jelentett, hiszen a legjobb barátnőm. Ismerem őt. Minden porcikáját szinte úgy ismerem, mint a tenyeremet, ahogy mondani szokták. Dühös voltam magamra, mert Annie szomorú volt és ki tudja hol van most. Leginkább azért voltam mérges, mert mindez miattam történt.
A könnyeim a dühtől, a haragtól és a csalódástól könnybe lábadt. Rohanni kezdtem és a szoba ajtómat viharként csaptam be. Még hallottam, hogy anyámék valamit utánam kiáltanak, de most nem érdekelt.
Az ágyamra huppantam és sírtam tovább. Sírni akartam addig, amíg el nem fogynak könnyeim, mely így is záporként mossa arcom.
A semmiből egyszer csak kinyílt az ajtó és egy kedves arc lépett be azon. Bár most senkit sem akartam látni, mégis valahogy megnyugtatott, hogy ő itt van.
-Szia!-köszönt egy kedves mosoly kíséretében, majd helyet foglalt ágyam szélében.
-Szia!-zokogtam párnámba. Még mindig haragudtam magamra. Talán tényleg jobb lesz elmenni innen, mert mindenkinek fájdalmat okozok. Talán anyámnak is igaza volt eddig, bármit is vágott a fejemhez.
-Elmeséled?-kérdezte kíváncsian. Tudom mire célzott. Az érdekelte, hogy miért vagyok szomorú. Már megint. És pont ezen a napon, amikor a legboldogabbnak kellene lennem. A legrosszabb az, hogy pont én miattam lett elszúrva az egész.
-Megígértem neki és megszegtem az ígéretem. Most pedig ki tudja merre jár.-zokogtam zavartan és nem hiszem, hogy Bonaventura sokat értett belőle.
-Biztosan megbocsát neked, hiszen rád nem is lehet haragudni.-próbált nyugtatgatni, de ez nem igazán volt jó ötlet.
-Szóval, akkor már téged is megbántottalak?- kérdeztem sírva, amire ő mosolyogva lehajtotta a fejét.
-Hát nem emlékszel, amikor először beszélgettünk. Akkor jöttem rá, hogy a nővéred a legmegfelelőbb angyal számomra. És te durcásan közölted velem, hogy nem érdemlem meg a nővéredet.-mesélte nevetve. Abban a pillanatban egy kicsit megnyugodtam.
-Mindent elszúrok igaz?-tettem fel az újabb számomra nyilvánvaló kérdést.
-Szerintem mindent tökéletesen teszel. Tudod talán, ha nem makacsolod meg magad, akkor én nem érzek késztetést arra, hogy annál inkább is megismerjem Amabelt. Hála neked olyan oldalát ismertem meg, amit talán nélküled nem ismernék.-magyarázkodott. Nem értettem mire gondol.
-Mire gondolsz?-kíváncsiskodtam.
-Nos, amikor te szomorú vagy, ha ő neked nem is mutatja, vagy a családnak és nekem sem, de én akkor is látom a szemében, épp olyan bánatos, mint te. Ha bajban vagy, ő ott van, hogy megvédjen téged. És akár hiszed akár nem, folyton rólad beszél. A régi gyermekkorotokról, a mostani időszakaitokról. Minden percben a közös emlékeiteket emlegeti. És én annyira szívesen hallgatom, mert ilyenkor mindig boldog. És ha boldog, én is az vagyok.-magyarázta Bonaventura.
-Ugyan, ha tényleg igaz lenne, amit mondasz, akkor a szüleimmel szemben miért nem véd meg, ha jogtalanul förmednek rám?-tettem fel a legfontosabb kérdést.
-Oh nem úgy van az, ahogy te hiszed.-kezdte, de ekkor valaki kopogtatni kezdett az ajtómon.
-Nem akarok senkivel sem beszélni! Mindenkit csak megbántok! És tudod mit Bonaventura, tudom, hogy csak azért mondtad mindezt, mert ezt akartam hallani, de tudom, hogy az igazság jóval eltér ettől verziótól. Menj el!-üvöltöttem rá. Igazság szerint nem rá voltam mérges, hanem magamra. Valóban sok gondot okozok, és már biztosan elegük van belőlem. Soha nem kértem, hogy báj cseverésszenek velem, hogy hazudjanak nekem. Sőt...elvárom, hogy a színtiszta igazat vallják.
-Alice?-szólított meg az a hang, akiét most hallani szerettem volna. Időközben Bonaventura kiment a szobából. Őt is megbántottam. Talán jobb is így, hiszen már nem leszek itt túl sokáig.
-Annie?-nem hittem a szememnek. Most tényleg őt látom? Nem mertem a karjaiba szaladni, mert nem tudtam milyen szándékkal jött el azok után, amit tettem vele.
-Nos tudod...én...-makogta, de semmit sem értettem. Sem azt, hogy mit mond, sem azt, hogy miért ő magyarázkodik.
-Annie én tartozóm magyarázattal és nem te.-böktem ki, amit nem értettem.
-Nem. Én is. Mert barátnők vagyunk és tudom, hogy amikor megígérted, akkor az ujjad keresztbe tetted, így nem szegted meg a szavad, viszont ezzel engem elárultál. De mindent átgondoltam és rájöttem, hogy bizony nekem is van egy ilyen árulásom feléd.-kezdte és bűnbánóan lehajtotta fejét. Várjunk csak, most nekem kellene ezt csinálnom...
-Te most miről beszélsz?-lettem egyre feszültebb. Már semmit sem értettem.
-Hát szóval, én tudom, hogy ezért nagyon fogsz haragudni rám, de nem tehettem semmit. Amikor azt tettem, dühös voltam, illetve nem is dühös, hanem inkább féltékeny. Amikor megismerted Christianat szó nélkül beengedte a szobádba, amikor régen engem megismertél, nem tetted meg ugyanezt. Féltem, hogy elveszítelek, hiszen én csak Angelica és Bertram, illetve atyánk kérésére mehetnék le a földre, de ilyet egyik sem fog kérni. Christiana viszont lemehet veled, tudod miért. Nagyon megijedtem, így pár hete, amikor az a balhé volt és engem is kirakott anyukád, akkor az azért volt, mert én szóval....-kezdett megint dadogni, amitől ideges lettem.
-Héj Annie! Nyugalom és szép lassan, nyugodtan mondd el!-kértem, és próbáltam legbelül ugyanezzel magamat is megnyugtatni.
-Szóval anyáddal veszekedni kezdtem, mert tudtam, hogy haragudnál, ha ismét nem védenélek meg, de ekkor véletlenül kikotyogtam a tervedet.-fejezte be, de nem értettem tisztán.
-Milyen tervemet?-próbáltam pontosabb információt kiszedni belőle.
-A szülinapod utáni tervedet.-mondta és ekkor fejbe csapott a felismerés. Hát ezért voltak anyámék olyan kedvesek velem. Valamiért mélyen jó magam is éreztem, hogy valami nem stimmel velük, de hamar kizártam a fejemből a rossz gondolatokat.
Mindent összegezve, szerintem ez volt életem eddigi legjobb szülinapja. Nem érdekel, hogy hány ember-angyal- szeret, vagy hány nem, a legfontosabb az, hogy akiket én szeretek, azok engem is. Ezért bármire képes vagyok. Annie kiskorom óta a legjobb barátnőm és ezen az a tény sem változtatott, hogy megismertem Christianat. Persze ő is épp olyan fontossá vált számomra, mint Elaine és Annie. Ők hárman az én igazi családom. Anyámat és apámat talán sosem fogom megérteni. Amabelt viszont ma értettem meg igazán. Ő szeret engem, ahogy Bonaventura is mondta, de sokkal fontosabb számára az, hogy a szüleink mellette álljanak. Ezt megértem, talán én is így lennék ezzel, ha szerelmes lennék.
Ez a nap életem legjobb szülinapjaként lesz elkönyvelve és remélhetőleg még sok ezer ilyet megélhetek. Remélem...

3. fejezet-Harci szünet

Sziasztok! Szomorú vagyok, mert nem igen látom az érdeklődést erre a törimre. Tudom, hogy még csak most nyílt a blog meg minden, de van 5 r. o.-m és szeretném, ha abból azért 1-2 ember írna is! Nagy kérés? :(

Mindegy.... :( Kérlek valahogy jelezzétek a véleményetek a fejiről! 

"Legyen áldott a Te neved,
melytől most is remeg az éj.
Áldott legyen a szégyened,
amelybe elrejteztél."





-Mégis miről beszéltél az imént?-fordultam Anniehez, aki egy hatalmas sóhajjal adta meg magának a kezdő lökést. És mesélni kezdett.
-Nos éjszaka láttam, amint Angelica valami port emelt a fejed fölé és az csillogva a szivárvány színeiben arcodra hullott. Te egy pillanatra megemelkedtél, de aztán aludtál tovább. Odamentem hozzá és kérdőre vontam, hogy mégis mi az? De ekkor ő ordítozni kezdett velem és árulónak nevezett. Aztán Christiana felébredt és mellém állt, így mindketten otthontalanok lettünk. Később gondolkodni kezdtem és rájöttem, azért nem ébredtél fel ránk, mert álomport kaptál.-fejezte be a mesélést. Én pedig rettentően fel voltam háborodva. Anyám nem tehette ezt. Nem, az nem lehet.
Összezavarodva indultam meg otthonom felé és minden illedelmes cselekvés nélkül neki estem anyámnak.
-Mégis mit képzelsz anya? Miért szólsz így bele az életembe?-rontottam neki. Apa és a többiek is itt voltak a konyhában.
-Lányom egy kicsit szerintem elvetetted a sulykot.-lépett elém apám, de most nem érdekelt, hogy védi anyát. Már elegem van belőle. Sok mindent el lehetett mondani anyámról, de ilyenre még nem volt példa.
-Alice, kérlek gondolj arra, hogy anyával szemben tiszteletet kell adni.-ölelt át Amabel, de most ő sem érdekelt. Szememből szinte villámok cikáztak, ahogy anyámra néztem. Még csak most tűnt fel, hogy Bonventura is itt van.
-Alice milyen kis vérmes angyal vagy te!-próbálta oldani a feszültséget.
-Tudod, ha neked is ilyen anyád lenne, te is így viselkednél!-vágtam oda, amire anyám szemében könnyek jelentek meg.
-Apa tudod te egyáltalán milyen nőt szeretsz?-kérdeztem gúnyosan még mindig anyámat nézve.
-Alice most már elég legyen!-förmedt rám anyám.
-Angelica mit tettél?-fordult felé mindenki.
-Majd én megmondom, mert neki nehéz így is elszámolnia a lelkével. Álomport adott, hogy ne ébredjek fel arra, hogy a barátnőimet kitessékelik, bár csak Christianat akarta, de mivel lebukott Annie előtt, így őt is kénytelen volt kicsapni. Igaz? Anya?-kérdeztem gúnyosan és már nekem is könnyek kezdték csípni a szemem. Majd kirohantam a házból. Vissza barátnőimhez és mindent elmeséltem nekik.

***hetekkel később***
-Alice várod már?-kérdezte Christiana. Két dologra célzott. A születésnapomra és a földi utamra.
-Ilyen családdal, már hogyne várnám?-tettem fel a költői kérdést.
-Légy egy kicsit türelmesebb! Anyukádnak biztosan van valami oka arra, hogy így viselkedik veletek.-próbál hatni a lelkemre Elaine, de nem sok sikerrel. Ha tényleg így van, akkor ossza meg velem és megértő leszek.
-Nos, akkor pedig titkolózik és az nem szép dolog egy arkangyaltól.-makacskodtam.
-Húgi, anya szeretne veled beszélni!-futott a mi rejtek helyünkre Amabel.
-Mégis mit akar már megint mondani? Elegem van belőle! Megmondtam neki, hogy időre van szükségem ahhoz, hogy beszélni tudjak vele.-jelentettem ki és tartottam is magam ehhez az állásponthoz. Hetek teltek el azóta és még mindig nem vagyok hajlandó szóba állni vele. Apám néha próbálkozik, de ő is csak arra jutott, hogy vele sem beszélek napok óta. Úgy néz ki Amabel sem szeretne egy darabig beszélgetni velem, mert most ő kezdi ezt az összeboronálás dolgot.
-Amabel, ha nem akarod, hogy szóba se álljak veled, akkor felejtsd el, hogy anyával kibékíts!-csattantam fel, amire nővérem lehajtotta fejét. Lehet, hogy egy kicsit túl kemény voltam hozzá, de kikészültem ebben a pár hétben.
-Hát itt vagy szerelmem? Mindenhol kerestelek.-érte utol menyasszonyát Bonaventura. Amabel és ő már évszázadok óta együtt vannak, szeretik egymást. Ez azért jó, mert így Amabel sem ellenkezik anya akarata ellen. Ő kezdettől fogva Bonaventurat akarta Amabel mellé.
-Szóval nem is akar velem beszélni?-kérdeztem rá arra a hazugságra, amit nővérem próbált elhitetni velem. Hirtelen felpattantam és vizet kezdtem a kezemben mozgatni. Ez volt Amabel képessége, és most ellene fordítottam. Kezemből hatalmas vízsugár kezdett özönleni és nővéremet beterítette az a sok víz. Kedves vőlegényével együtt elsodorta őket a hullám. Aztán elszálltam oda, ahol Christiana és én megismerkedtünk. Arra a hatalmas végtelenbe nyúló fára repültem és onnan élveztem a mennyország szépségeit. itt mindig nyugalmat találok.
-Jól vagy? -szólított meg Christiana. Ő tudta, hogy idejövök, amikor ideges vagyok. Szememből a könnyek záporoztak és nem úgy tűnt, hogy mostanában abbamaradnak.
-Nem. Annyira fáj, hogy ilyen családom van. Tudom, hogy Amabel csak jót akar nekem, de most illetve az elmúlt hetekben rájöttem, hogy anyámnak adhatok ezer és ezer esélyt, de egyiket sem tiszteli. Így nem akarok én sem esélyt adni neki arra, hogy maga mellé fordítson, hogy aztán ismét ellökjön magától.-zokogtam Christiana vállán.
-Shh! A holnap a te napod és aztán azt kezdesz az életeddel, amit akarsz.-mondta, hogy megnyugtasson.
-Persze tudom, de addig kész kínszenvedés lesz ez a pár óra.-magyaráztam. Nem sokára éjfél, és aztán már csak pár másodperc az új életem kezdete.
-Mi lenne, ha most hazamennénk?-ajánlotta barátnőm, amire letöröltem a könnyeimet és leszálltunk a biztos talajra. Lassan haza felé vettük az irányt.
A konyhában nővérem még mindig vizes volt és éppen anya próbálta szárazra törölni a haját. Amikor beléptünk oda, mindenki ránk nézett. Itt volt anya, apa, a nővérem, Bonaventura, Calra és Annie. Bár utóbbi csendesen meghúzta magát a sarokban és csak akkor pattant fel, amikor megérkeztem. Azonnal mellénk sietett és a másik oldalamról átkarolt. Szomorúan vettem tudomásul, hogy ismét egy rossz pont az én oldalamra, hiszen a nővérem ellen és semmilyen más angyal ellen nem használhattam volna az erőmet. Lehajtottam a fejemet, mert éreztem, hogy a könnyeim megint útnak eredtek és nem akartam, hogy pillanatnyi gyengeségemet más is észre vegye. A szobámba viharoztam, mögöttem két barátnőmmel. Az ágyamra dobtam magam és jól belefúrtam arcom az ágy puha "testébe" és elnyomtam a sírás miatti hangokat.
-Alice kérlek ne sírj már!-könyörgött Annie a hajamat simogatva.
-Már miért ne sírna, elvégre ez a család tönkre teszi őt teljesen. Nézd meg! Megint Alicet hibáztatják, mert véget vetett Amabel akciójának. Nem értik meg az ő érzéseit, sőt mondhatni fittyet hánynak a dologra.-állt mellém Christiana.
-Elég legyen!-lépett be Calra. Amabel barátnője.
-Te aztán meg sem szólalj!-robbant ki barátnőm, de Annie elé állt, mielőtt még valami butaságot csinált volna.
-Héj én nem akarok rosszat senkinek. Csak már hetek óta fancsalodott barátnőm arcát kell néznem és ez nekem is rossz. Akármennyire hihetetlen, nekem a legjobb barátnőm húga is számít.-magyarázkodott Calra.
-Chh! Még hogy...-kezdte volna Christiana, de most én voltam az, aki leintette őt.
-Christiana, hagyd! Ő valóban nem ártott nekem.- Calra örömmel vette, hogy megvédtem, így bátran közelebb jött hozzám.
-Nos nem sokára éjfél és én szeretnék az első lenni, aki felköszönt.-magyarázta zavartan, lehajtott fejjel. -Szóval boldog szülinapot!-mondta ki végül, aztán félve megölelt engem. Miután túl volt ezen a dolgon, távozott a szobámból.
-Miért védted meg?-vont kérdőre barátnőm.
-Mert ő tényleg nem tett semmit sem ellenem.-magyaráztam sokadszorra.
-De...-kezdett volna ellenkezni, de kezemmel kértem, hogy ne most.
Bánattal teli szívem az ágyra húzott és újból sírásra késztetett. Most párnámba fúrtam fejem, hogy egy  hang se szűrdöjön ki a szobámból. Christiana és Annie testemre feküdtek és úgy ölelték sírástól remegő testem.
Nem tudtam mi vár még rám, de ennyi bús idő után már nem is érdekel engem. Jöjjön, aminek jönnie kell!

2. fejezet-Mihez kezdenék nélkületek

Sziasztok! Hát végül sikerült  lenyugodnom és megírtam még egyszer a fejit. Bár véleményem szerint az első verzió sokkal jobb lett és hosszabb. Természetesen még emlékeztem arra, amit az először írtam, de attól még nem tudtam ugyan úgy visszaadni, mint ahogy először írtam le... :( bosszankodtam is miatta eleget!!!! De megígértem, hogy ma hozom és itt van. Nem akartam holnapig váratni vele! Hát ha holnap meg a net döglik be, vagy valami :) Mostanában rám jár a "szerencse"!

Na de mindegy is... a lényeg, hogy elkészült. Jó olvasást! És kérlek komizzatok! Köszi! Puszi!

"Csak haladsz csöndesen, gyönyörködve, céltalanul, s egyszerre csak kilépsz az Angyalok Tisztására. Nem is tudod, hogy ez az, mivel az angyalokat nem láthatja a szemed. Csak annyit látsz, csak annyit érzel, hogy csodálatosan szép. És megállsz. És abban a pillanatban megnyílik a szíved, és az angyalok észrevétlenül melléd lépnek, egyenként, lábujjhegyen, és belerakják kincseiket a szívedbe. A legnagyobb kincseket, amiket ember számára megteremtett az Isten. A jóságot, a szeretetet és a békességet."







Miután kisírtam magam Christiana vállán, nem szóltunk egymáshoz. Csak vártuk, hogy jobb idő jöjjön. Nem is volt szükség szavakra, csak érezni kellett a fájdalmat mindegyikünk szívében. Különös kötődés volt a miénk.Valami megmagyarázhatatlan dolog.
-Gyere!- álltam fel hirtelen, s kezemet nyújtottam neki. A kérdés az, hogy tudunk érintkezni? Először értetlenül nézett rám, de nem kérdezett. Elfogadta a kezem és együtt sétáltunk atyám paradicsomában. Minden kis négyzet métert megmutattam neki. Úgy éreztem, fontos látnia ezeket a dolgokat. A számomra szép tájakat, tavakat.  Gyönyörű éden kerteket, ahol finomabbnál finomabb gyümölcsök vannak, melyek közül bármelyiket választhatja. A szellemnek ahhoz, hogy megtisztuljon zöldségekre és gyümölcsökre van szüksége. Ezek nyersanyagok. Magukban tartalmazzák azokat a tápanyagokat, melyek megtisztítanak.
Mi angyalok is ilyeneket eszünk. Ezek Isten ajándékai.
-Atyám?-léptem be Isten birodalmába. Hatalmas atyai mosollyal fogadott, ám amint meglátta a mellettem andalgó szellemet, azonnal atyai szigor terült el arcán.
-Oh, lányom nem láttam, hogy új lelket hoztál magaddal.-jelentette ki a nyilvánvalót, hiszen ha látta volna, az elejétől kezdve szigorú lett volna.
-Elnézést, én nem akarok zavarni!- hebegte Christiana, de amikor hátrálni kezdett, atyám megállásra intette. Kötelessége volt megállni, ha azt kérték.
Hiszen mondják-Ő "csak egy lélek".
-Mondd, hogy hívnak?-kérdezte atyám, Christiana segély kérően rám nézett. Félt. Új dolgot látott, s  félt ettől.
-Christiana.- feleltem helyette, s atyám szája mosolyra görbült.
-Pont, mint...-kezdte, de most én szakítottam félbe.
-Krisztus után.-fejeztem be és ismét mérhetetlen boldogság öntött el. Ránéztem barátnőmre és rájöttem, ezt ő érzi. Miért?
-Mitől vagy ennyire boldog?-kérdeztem.
-Nem tudom. Egyszerűen ilyen vagyok.-válaszolta egyszerűen.
-Pontosan a te ellentéted.-szólalt meg Isten, amire megforgattam a szemem.
-Micsoda? Nekem nem úgy tűnt, hogy annyira búval bélelt, mint amennyire én boldog.-magyarázta barátnőm, amire atyám ismét elmosolyodott.
Tudtam, mi jár a fejében. Erre nem kellett különleges képesség.
-Nos, akkor ti együtt maradtok, ameddig csak lehet.- felelte atyám, én pedig nagyon őrültem ennek. Valami azt súgta, hogy ő még nagyon sokat segíthet nekem a közel jövőben.
-Nos akkor mi mehetnénk is, ugye? Vagy szeretnél még valamit?-kérdeztem atyámtól, de ő intett, hogy távozhatunk.
-Gyere!-ragadtam karon barátnőmet, hogy megmutassam neki a "családomat".
-Hova akarsz menni?-kíváncsiskodott.
-Bemutatom a "családomat".-feleltem és egy hatalmas képzeletbeli idézőjelbe tettem a család szót.
-Miért beszélsz így a családodról?-kérdezte.
-Ez egy nagyon hosszú történet. Majd ha már nem bír megbirkózni vele a szívem, akkor elmesélem neked.-feleltem és épp a házunkhoz érkeztünk a mondatom végére.
-Anyu, apu?-szólítottam szüleim, de ők rám sem bagóztak.
-Mi történt?-kérdeztem azt, amit akkor szoktam, ha szerintük valami rosszat csináltam.
-Elnézést!-szólalt meg barátnőm, amire azonnal megfordultak és rá néztek.
-Alice, miért nem szóltál, hogy vendéget is hoztál magaddal?-lépett a konyhába Amabel.
-Mégis hogyan szólhatnék, ha egyszer a drága szüleim még arra sem méltatnak, hogy rám nézzenek, ha kérdezek valamit?-kérdeztem, de hangom elcsuklott.
-De tudjátok mit? Megértelek titeket, hisz én nem tartozom a családhoz. Én nem vagyok a ti gyereketek!-üvöltöttem, amire Annie is ott termett és csendben figyelt. Nem szólt semmit, nem védett meg.
-"Szép kis barátnő vagy, a bajban sem állsz mellém!"-üzentem neki gondolatban, majd sírva elrohantam. A mai nap már harmadszorra talán. Nem is családnak nevezhető az enyém. Nem is találok rá szavakat. Vagyis család, de nem az én családom.
-Alice várj már! Hallod?-szólítgatott Christiana. El is felejtettem, hogy ő is mellettem volt az imént. Megálltam és vártam rá.
-Ne haragudj, de nagyon megbántottak és elfelejtettem, hogy te mellettem álltál.-mondtam, amire megfogta a vállam és mély levegőt vett, mintha szüksége lett volna rá.
-Ugyan már, a szüleid szeretnek.Csak a maguk módján..elég furcsán mutatják ki.-állt a védelmükre és én nagyon mérges lettem.
-Micsoda? Te is az ő pártjukra állsz? Tudod mit, ha te is átélted volna azt, amit én, akkor ezt most nem mondtad volna?-mondtam teljesen könnyes szemekkel és elillantam onnan. Ezt olyankor szoktam, amikor minél hamarabb elakarok tűnni egy helyről.
A kedvenc vízesésemnél voltam és zokogtam, amikor zajokat hallottam. Vitatkoztak valamin.
-Mégis mit képzeltek ti? Nem veszítek észre, hogy mennyire bántjátok őt?-förmedt rá a másikra a hang.
-De hiszen én nem csináltam semmit.-védekezett a másik.
-Még hogy nem? Mikor fogod már fel, hogy nem így kell viselkedni a húgoddal szemben?-kérdezte a őrangyalom. Most már felismertem őt. Ő Elaine. Ő az, aki a nővéremmel szokott beszélni és olyankor rájön, hogy igaza van és egy darabig megint szerető testvérek vagyunk.
-Elég legyen, inkább azzal foglalkozzatok, hogy épségben megtaláljuk őt!- csattant fel Christiana.
-Igazad van, én is mindig ezt magyarázom, amikor ez történik.-mondta Elaine.
-Igazad van sosem állsz mellette, mint a nővére.-szólalt meg Annie. Ő az, aki nem áll mellém pedig ő ismeri az egész történetem a családomról.
-Még te beszélsz?-lepődött meg Elaine.
-Mégis mi a bajod?-kérdezett vissza.
-Hogy mi? Az, hogy te épp olyan bűnös vagy, mint a kedves családja.-magyarázta Elaine.
-Én? Én sosem bántottam őt egy rossz szóval sem!-háborodott fel Annie.
-Az lehet, de az, hogy ezeknél az alkalmaknál hallgatsz épp olyan fájdalom számára, mint az, hogy ha a többiekkel együtt sértegetnéd.
-De hát mégis hogyan szállhatnék szembe Angelicaval, ha egyszer ő befogadott engem, amikor kicsi voltam és úgy nevelt mintha a sajátja lennék.
-Befejeznétek végre! Már fáj tőletek a fejem!-szólaltam meg, amikor elég közel kerültek hozzám.
-Alice annyira aggódtam érted! Jól vagy? Gyere ide! Légy erős!-mondta a végét már akkor amikor szorosan magához ölelt és én még jobban zokogni kezdtem.
-Annyira bánt! Én nem ide tartozom.-mondtam sírva.
-Dehogy is nem. Épp az fáj nekik, hogy te túlságosan is idetartozol.-vigasztalt Elaine.
-Alice, drága hugicám ugye nem esett bajod? Figyelj, én nagyon sajnálom, ha megbántottalak, de annyira érzékeny szíved van! Sajnálom!-mondta és én hittem neki.
-Komolyan?-kérdeztem, mintha mégsem hinnék a szavának.
-Igen. Hát szoktam én hazudni?-kérdezte meglepve.
-Nem.-mondtam egy erőltetett mosoly kíséretében.
-Hát akkor meg. Gyere ide!-mondta és szorosan magához ölelt.
-Szeretlek! -mondtam és ez így volt. Szeretem a nővéremet, mert amikor nem olyan rideg, mint a szüleim közelében, akkor egészen el lehet vele beszélgetni. Még tanácsokat is ad, mint azt a rendes nővéreknek illik.
-Én is téged! Csak néha annyira...-kereste a szavakat.
-Legalább ilyenkor van bennünk valami emberi. -jegyezte meg Elaine. És nevetni kezdtünk így hárman.
-Jaj Alice annyira féltem, hogy valami bajod esik. Sajnálom!-lökte el mellőlem Amabelt és szorosan megölelt. -Haragszol rám? -kérdezte Christiana.
-Tudod amellett, hogy érzékeny szívem van, még túlságosan hatalmas is, mert senkire nem tudok 5 percnél tovább haragudni. Maximum nagyon bánt, amit tett, de túl hamar megbocsátok neki.-magyaráztam.
-Sajnálom!-mondta még egyszer és megöleltük egymást.
-Én...én is sajnálom! Tudod te mindig is jól választottál barátnőt.-jegyezte meg Annie, amire én elég feszülten reagáltam.
-Mégis hogy értsem ezt?-kérdeztem mérgesen.
-Én csak...úgy értettem, hogy akárhogy is van mi szeretünk téged. És sajnálom, ha megbántottalak!-kér bocsánatot.
-Tudod pont tőled nem vártam volna azt, amit tettél, hiszen te kis korom óta mellettem vagy és látod azt, amit átélek. De nem haragszom! Mint mondtam nem tudnék haragudni senkire sem.-feleltem.
-Sajnálom! Megígérem, hogy többet nem fordul elő!-mondta és szorosan megöleltük egymást.
-Csoportos ölelés!-visította Christiana, amire körbe vettek és szorosan megöleltek engem. Én meg próbáltam nem megfulladni köztük.
Még nagyon sokáig beszéltünk és nevetgéltünk. Így hamar eltelt ez a nap. Igen egész este volt már, amikor elindultunk haza felé.
-Na és mit szeretne egy 2100 éves angyal?-kérdezte Elaine a közelgő születésnapomra célozva.
-Életem legszebb napját.-feleltem egyszerűen. Sosem vágytam túl nagy dolgokra. Mindig beértem a kevéssel is.
-Csak ennyit! Én azt hittem, hogy minimum egy új ruhatárat, vagy valami hasonlót kérsz!-döbbent meg Christiana.
-A mi Alice testvérkénk nem nagyra vágyó.-jegyezte meg Amabel.
-Na igen. Emlékszem, amikor még alig volt annyi idős, mint most én, amikor a szüleidtől egy hatalmas dupla puszit kértél. Atyámtól pedig azt, hogy szeressenek a szüleid.-mesélte Annie. Igen én is emlékszem. Ahogy arra is, hogy a szeressenek a szüleim rész azóta sem teljesült.
-Elég legyen! Ne rontsuk el a napot a rossz emlékekkel!- szólalt meg Elaine.
-Így van. Mondjátok hogy ismertétek meg egymást?-tette fel a nagy kérdést Christiana.
-Nos ez egy hosszú történet.-mondta Elaine, amire nevetni kezdtek.
-Igen egy hosszú és nagyon mulatságos történet.-helyesbített Amabel, amire mind nevetésben törtünk ki.
-Na! Meséljétek már el én is tudni akarom!- nyávogott Christiana, amire még jobban nevetni kezdtünk.
-Hát az úgy volt, hogy...-kezdte Amabel, de egy szigorú hang félbeszakított minket.
-Elég legyen mára a vihogásból. Szerintem elég volt, hogy egész napra eltűntetek vihogni. Nyomás befelé!-förmedt ránk anya.
-Elnézést Angelica, de éppen a lányod próbáltuk felvidítani, mert itthon nem kapja meg azt a szeretetet, amit megérdemelne.-állt mellém Elaine. Ő volt az egyetlen, aki a szüleimmel is szembe mert szállni.
-Szerintem meg anyád nem őrülne, ha rájönne, hogy a lánya mennyire tiszteletlen velem szemben.-vágott vissza anyám.
-Elég legyen már! Anya nem csináltunk semmi rosszat!-üvöltöttem anyámra és erre apám is kijött.
-Mégis mi folyik itt? Angelica hagyd már őket egy kicsit élvezni az életet. Még fiatalok.-állt mellénk apám. Szerettem őt, hiszen, ha már neki is elege volt anyából, mellénk állt.
-Nem! Lassan Alice is eléri azt a kort, amikor kelendővé válik és ennyi idősen már nem vihoghatnak egy folytában!-magyarázta anya.
-Ugyan már még egyik lányunk sincs annyi idős!-mondta apa.
-Christiana van hol aludnod?-kérdeztem barátnőmet, amire vállat rántott és így felelt.
-Nincs senkim idefent.
-Akkor érezd otthon magadat nálunk!-mondta apa és én nagyon megőrültem ennek. Odaszaladtam hozzá és megpusziltam az arcát.
-Köszi apu! Szeretlek!-mondtam.
-Én is Alice!-mondtam és megölelt, majd egy apró atyai puszit nyomott a fejem búbjára.
Bementünk a házba, én pedig a szobám felé kezdtem húzni barátnőmet. A szobámban még volt hely egy ágy számára, így teremtettem neki egyet.
Bár nekünk angyaloknak és szellemeknek nem volt szükségük alvásra, szerettünk volna legalább ennyiben emberiek lenni. Ha csak egy éjszakára is.
Reggel hatalmas zajra ébredtem. Amikor kiléptem a konyhába nővérem és barátnője sürgött forgott ott.
-Mégis mit csináltok? És hol van anya? És a többiek?-özönlöttek belőlem a kérdések.
-Nos anya kint beszélget Daisyvel a tegnap történtek miatt. Mi pedig neki készítjük el a konyhát, hogy kevésbé haragudjon ránk.
-Puncskockák.-feleltem erre.
-Ugyan csak nem akarjuk, hogy minket is kipenderítsen a házból?-mondta Calra Amabel barátnője.
-Micsoda? Miről beszélsz?-kérdeztem idegesen.
-Hát Daisy ezért van itt?-mondta-
-Láttuk, hogy elég idegesen beszélnek, így neki láttunk a konyha takarításának.-magyarázta Amabel.
-Értem, akkor megyek és megnézem őket, de az biztos ,hogy nem az ablakból fogom. És lesz hozzá egy-két keresetlen szavam.-mondtam és már ott sem voltam.
-Jó reggelt Daisy!-köszöntöttem Elaine anyukáját.
-Szia kedvesem!-próbált barátságosan köszönteni, de ő is túl feszült volt.
-Anya mégis mi a fenéért küldted el Christianat és főleg Anniet?-vontam kérdőre.
-Senkitől sem tűrőm, hogy ellenem szegüljön.-felelte egyszerűen és ridegen.
-Anya te hallod ilyenkor, hogy mit beszélsz?-kérdeztem.
-Látod Alice ezért nem látom én sem értelmét annak, hogy itt törjem magam, amikor anyád már nem az a nő, akit én barátnőmnek hívtam egykor.-mondta Daisy és elindult én pedig követtem őt.
-Daisy tudod mi történt pontosan?-kérdeztem.
-Nos igen. Elaine este minden elmesélt, mert amikor ti bementetek, ő még kint maradt a környéken néhány barátjával még beszélgetett, amikor látta, hogy anyád feldúltan kidobta Annie és Christiana azzal az indokkal, hogy Christiana emberi fajból származik és nem tartozik közétek, Annie pedig hogy anyád szavaival éljek, egy áruló.-mesélte.
-És azt tudod, hova mentek?
-Nos Elaine odament hozzájuk és megkérdezte mi történt, aztán ők mondták, hogy a vízeséshez mennek és ott lesznek éjjelre, vagy még ki tudja meddig.-magyarázta.
-És Elaine is ott van velük?
-Nem ő még otthon van, mert valamit összekészít nekik.-magyarázta.
-Értem. Kérlek mondd meg neki, hogy jöjjön a vízeséshez, én is ott leszek! Köszi! Szia!-mondtam és már ott sem voltam.
Sokáig kerestem barátnőimet. Már vagy 10 perce szólongattam őket, de nem kaptam választ.
-Annie! Christiana! Itt vagytok?-aztán kibújtak az egyik bokorból.
-Jaj hát itt vagytok! Ne haragudjatok, amiért nem ébredtem fel, amikor ilyen csetepaté volt az éjszaka! Nem is tudom, miért nem hallottam.-magyaráztam,amire megöleltek és Annie súgott valamit.
-Álompor.-súgta
-Micsoda? Mégis ki tenne ilyet? És miért sugdolózol?-jöttek a kérdések.
-Shhh! Bertram itt van valahol. Egész éjjel minket keresett, de sosem lehet tudni, mikor áll át megint anyád pártjára.-magyarázta Christiana.
És akkor az említett előbukkant a rengetegből.
-Jó reggelt apa!-köszöntöttem kedvesen.
-Jó reggelt Alice! -üdvözölt ő is.
-Nos ezekből építhetnénk nektek egy házat, amíg Angelica nem látja be, hogy hibát követett el.-mondta és a földre hajított egy kupac fát, meg mindenféle építő anyagot. Elég erős apám van. Na jó az angyalok erősek mind fizikailag, mind mentálisan.
-Apa te most inkább menj haza, mert anya nagyon mérges és tt van nálunk Calra is.-magyaráztam, amire apa azonnal haza sietett.
-Figyeljetek Elaine hoz valamit nektek, de még dolga van. Mégis miről beszéltél az imént?-fordultam Anniehez, aki egy sóhaj után magyarázkodni kezdett.
Én meg felháborodva vettem tudomásul, hogy anyám hová süllyedt...