Utolsó fénykép-Prológus

Sziasztok! Úgy döntöttem, hogy ma hozom a prológust, így befejeztem nektek. Remélem tetszeni fog és szavaztok jobb oldali sávban a legelső "szavazó pultnál" :) Jó olvasást! Puszi! Őrülnék néhány kominak!

Már napok óta szenved és én nem tudok mit tenni. Felajánlottam neki a létet, melyet én akaratlanul is megkaptam. Halni akartam, erre örök életet kaptam. Az életem apám nélkül nem ér semmit. Az ő elvesztését már nem élném túl. Tudtam, hogy egyszer el fog jönni ez a pillanat, de még nem készültem fel rá. Még nem veszíthetem el. Ahogy ott fekszik az ágyon és folyton olyan csúnyán köhög. Érzem, hogy lassan közeleg...az idő számára lejárt és itt hagyj egyedül. Teljesen egyedül.

-Bella!-hallottam meg erőtlen hangját. Már nem olyan volt, mint régen. Charlie Swan felett eljárt az idő. És ez a hangján is megmutatkozott. Olyan gyenge volt már. Két részre szakadtam. Az egyik felem azt akarta térjen örök nyugalom, ha ez az egyetlen esély arra, hogy ne szenvedjen tovább. Míg a másik önző módon magának akarja őt egy örök életre. Már pedig így szenvedve nekem sem lenne boldogság.

-Mit szeretnél apa?-kérdeztem és egy szempillantás alatt ágya mellett termettem. Ő már nem riadt meg az efféle tetteimtől. Arra, hogy hozzá szokjon, már volt rá majdnem fél évszázada.

-Szeretnék kérni tőled...valamit mielőtt...mielőtt még elmennék.-kezdte, bár kissé már nehézkes volt a beszéd.

-Shhh... most inkább pihenj, kérlek!-kérleltem őt, de ő makacs volt, mint az öszvér. Pont, mint én.

-Nem, nem sokára úgy is örökre pihenni fogok.-mondta és a rég halott szívem összeszorult ettől a mondattól. De mégis mit várt? Hagyom, hogy így beszéljen, amikor gondolat nélkül is olyan nyomorultul tud fájni.

-Apa, kérlek ne mondj ilyeneket!-szipogtam könnyek nélkül. Ő arcomra simította jobb kezét, én pedig boldogan nyomtam fejem a meleg kézbe. Olyan jó volt őt érezni. Meleg volt és most már tudom, milyen érzés nézni, ahogy alszik, amikor jó magam már nem vagyok rá képes. Edward mindig is azt hangoztatta, hogy imádta nézni, ahogy alszok, mert neki az varázslatos volt. Már tudom, mennyire igaza volt. Bár már nem mondhatom meg neki, hiszen biztos vagyok benne, hogy hallotta hírét halálomnak és mára már biztosan új életet kezdett. Na nem mintha élve nem kezdte volna újra, amit még lehetett. Tudom, hogy nem szeretett, hisz a szemembe mondta, de én egyszerűen nem tudom őt gyűlölni ezért, sőt kifejezetten tisztelem, amiért nem hazudott tovább és elmondta az igazat. Az igazat, miszerint már nem szeret. Talán soha nem is érzett effélét irántam. Talán csak az alvása varázsa fogta meg őt. Nem tudom...Már nem számít. Ő él, én már halott vagyok. Számára meghaltam már akkor, amikor elhagyott, mert már nem szeretett engem.

-Bella, tudom, hogy még szereted. Ez az érzés sosem fog elmúlni. Még akkor sem, ha olyan csúnyán szakítotok, mint anyád és én. Ő mindig is olyan szeleburdi természetű volt és még a halálos ágyán sem nő fel igazán a korához.-kezdett mondandójába apám.

-Te még mindig szereted anyát?-lepődtem meg, hiszen ezt sosem mondta. Nagyon jól titkolta, bár ahogy beszélt róla az valóban gyanús volt számomra, de sosem kérdeztem meg, hogy mit érez iránta. Régen, amikor idejöttem apámhoz lakni, még szóvá tette anyámat és új szerelmét, meg hogy boldognak látszik. Anyám az volt. Most már tudom, apám nem.

-Nos, ezt nem titkolom tovább.- felelte egy vállrendítés kíséretében. -De most inkább térjünk vissza hozzád! Szereted őt igaz?-kérdezett rá arra, amire én nap, mint nap ezerszer választ adok. Igen. Most mégis nehezemre esik kimondani. Magamban már ezerszer és milliószor kimondtam, de most, amikor apám előtt kellene, akár csak egy egyszerű bólintással, egyszerűen nem megy. -Nos? Tudod mit a hallgatás is igent jelent.-válaszolta nagy bölcsen. Elmosolyogtam magam, bár ez nem volt az a vidám mosoly. Tele volt fájdalommal és keserűséggel. Szerettem volna, ha így lát utolsó perceiben, de én még ilyenkor is képes vagyok arra, hogy csak Edwardra gondoljak.

-Figyelj rám lányom! Szeretnék kérni tőled valamit. Ez amolyan utolsó kívánság lenne. Szeretném, ha boldog lennél, mégis csak egy örökké valóságról beszélünk és nem élheted le az életed magányosan.-kezdte és én azt hittem valami olyasmiről lesz szó, hogy keressek magamnak egy társat, de amit Charlie kért azt álmomban sem hittem volna.

-Micsoda? Apa te nem tudod, mit kérsz tőlem!-háborodtam fel és abban a pillanatban apa a szívéhez kapott. Ha a szívem eddig valami csoda folytán mégis dobogott, akkor e percben biztosan megállt. Gyengén dobogott a mellkasában és én féltem, hogy most  mindent elrontottam. -Apa ne haragudj, hogy úgy rád förmedtem! Sajnálom! Én nem akartam...én csak...tudod...-hebegtem, Charlie pedig meggyötört mosolyt küldött felém, majd lassan visszaeresztette görcsbe állt testét. Óvva őt, segítettem neki. Arcához hajoltam és ő lehunyta szemeit. Lágy, gyermeki puszit nyomtam homlokára, ő pedig szorosan magához ölelt. Olyan szorosan, amennyire kevés ereje engedte.

-Jó éjszakát apa! Szeretlek!-mondtam még az ajtóban visszafordulva. Ő mosolygott, majd ennyit felelt.

-Tudom, hogy megteszed, mert szeretsz. Szeretlek! -mondta, én lekapcsoltam a villanyt, majd a kilincsbe kapaszkodva kiléptem a szobából. - Héj Bella!-hallottam meg apám gyengécske hangját. Már alig volt életerő benne. A szívem fájdalmasan hallgatott mellkasomban. A csend felemésztette és a fájdalom mardosta elvesztett lelkem helyét.

-Igen apa?-mosolyogtam, bár belül majd meghaltam a tudattól, hogy bármelyik pillanatban elveszíthetem őt.

-Itt maradnál még egy kicsit velem. Mindjárt elalszom.-mondta és én tudtam, mire céloz. A sírás szorongatta mellkasom. A láthatatlan könnyek szúrták szemem sarkát, szinte éreztem, ahogy láthatatlanul, melegen lefolyik arcomon, de most őrültem, hogy nem könnyezhetek.

-Szeretlek!-öleltem magamhoz. Letérdeltem az ágy mellé és szorosan megfogtam kezét. Ő megcsókolta kezeim, majd tovább beszélt.

-Én is szeretlek! Amikor még nem ismertelek, már akkor tudtam, hogy milyen csodálatos gyermek leszel és sosem csalódtam benned. Szerettelek anyáddal együtt, és most is szeretlek titeket. Keresd meg! Hidd el, boldog leszel! Mondd el neki, hogy mi történt veled! Meg fogja érteni és boldogok lesztek, amíg csak a sors engedi. -nem bírtam tovább. A szavai végig úgy hangzottak, mint egy búcsú. Az utolsó búcsú. Néma zokogásba kezdtem és ezt ő is észrevette. Remegő testemre tette kezét és ennyit felelt.

-Jó éjszakát Bells!-majd éreztem, hogy keze elernyed tenyeremben és amikor felnéztem, szemei csukva voltak. Élettelenül terült el a párnák közt és én már nem tudtam segíteni rajta. Nem akart olyan szörnyeteggé válni, mint amilyen én vagyok. A zokogásom őrjöngésbe fulladt. A padlót teljesen széttörtem öklömmel és a bennem tomboló dühömmel, amit saját magam iránt éreztem. Megöltem őt! Megöltem...