3. fejezet-Üde létezésem felé

Sziasztok! Meghoztam a várva várt 3. fejezetet. Azt hiszem egy kicsit szaladtunk az idővel, de mindennek oka van ;) ugyebár :) Remélem tetszeni fog nektek és kapok érte sok-sok komit! :P

Jó olvasást! Ne tartsátok magatokban a véleményt!!!!

Puszy

Bella szemszöge:

El kell, hogy induljak, mert hosszú út áll előttem és egy túl nagy kérés apámtól. Le kell zárjam a múltam, mert nem élhetem jövőm. Egyedül tudom, hogy jobb lesz nekem és jónak kell lennie. Edward, Alice és a többiek már a múlté. Elmentek és nem akartak engem. Senki sem akar engem. Egy szörnyeteget. Az emberek kikerülnek, ha meglátnak, pedig én éjszakánként a segítségükre sietek és ezt úgy értékelik, hogy ha meglátnak félnek tőlem. Szép mondhatom.-hökkentem meg magamban. Mit is tehetnék, hisz egykor én is tehetetlen voltam a vámpírokkal szemben és ennek az lett a vége, ami most vagyok én is. Edward elhagyott és miatta ez lettem, aki mindig is szerettem volna, bár nem így. Nem ilyen áron, hogy őt elveszítem. A ház az enyém marad. Charlie azt akarta, hogy ez mindig itt legyen nekem. Kitaláltunk egy álnevet, amit használok és ezen az álnéven örököltem a házunkat. Jacob rengetegszer meglátogatta apámat, ahogy a szomszédaink is. Ők láthattak, hisz ezt a Bellat senki sem ismerhette azelőtt. Ők új lakók, így nem tudták, hogy én Bella Swan vagyok, Charlie rendőrfőnök egyetlen lánya.
Amúgy jelenleg épp rohanásban vagyok. Úgy értem szó szerint rohanok. Nem is szinte repülök. Érzem az adrenalint a véremben, ahogy a szél belekapaszkodik a hajamba. A messziség, a határtalan út, a végtelen csak engem hív. Erdők, mezők, patakok illata lengi be orromat és imádom ezt érezni. Amikor még Charlie élt nem tudtam túl sokat házon kívül tartózkodni, főleg nem ilyen sokat. Már három napja, hogy ő elment. Ő is itt hagyott és én útra keltem. Még nem tudom, merre visz az utam. Azt sem vagyok képes kideríteni, hogy ők hol vannak. Képtelen vagyok megint találkozni azokkal, akik annyi fájdalmat okoztak nekem. Most, hogy Charlie is elment és ha én még ember lennék, könnyen végezhetnék magammal, de így nem tudok.-és akkor, hirtelen eszembe jutott egy ötlet, amit még ő említett. A Volturi, de akkor mindenki megtudja, hogy Isabella Swan életben van. Már úgy sem számít. Eddig sikerült elbújnom előlük, akkor is fog, amikor már tudják, élek. Isabella Swan él és eljött, hogy lezárja a múltját.
Hirtelen egy vörös szempárral találtam szembe magam és az a tekintet azonnal ledermedt, ahogy találkozott enyémmel. Nem tudtam, mi tévő legyek, így csak megköszörültem torkomat, amitől még mindig nem vette észre magát.
-Bocsi, de valami gond van?-kérdeztem talán kicsit bunkó módon, de hát ha az embert így megbámulják, kissé idegesítő tud lenni.
-Nem semmi. De te új vagy itt ugye?-kérdezett vissza. Bólintottam. Mit is mondhattam volna? És akkor hirtelen eszembe jutott, hogy illedelmesen be kellene mutatkoznom és talán még segítséget is kapnék.
-Stefan vagyok.-előzött meg tervemmel.
-Bella.-nyújtottam kezet.
-Bella Swan?-lepődött meg hirtelen. Mégis honnan ismerne engem?
-Ismerjük egymást?-kérdeztem.
-A helyzet az, hogy mindenki hallott már a modern Rómeó és Júlia történetéről, azaz Bella és Edward történetéről. Mind úgy tudtuk, rosszul végződött a kapcsolatotok.-mondta.
-Akkor mind tévedtetek, vagy talán mégsem, hisz Edward elhagyott engem...-mondtam, bár nem is értem, miért osztottam meg vele ezt a dolgot. Ez csak rám tartózik, ez csak az én fájdalmam.
-Sajnálom! Edward nagyon hülye volt, ha ezt tette.-szólalt meg hirtelen és én úgy éreztem van ebben a vámpírban valami, ami engem biztonsággal tölt el. Elmosolyogtam magam, de eszembe jutott egy keserű gondolat.
-Vagy talán pont ő cselekedett helyesen.-mondtam, majd hátat fordítottam, hogy folytassam utam, de ő megállította. Kezét finoman karomra helyezte, amire én megfordultam.
-Kérlek várj! Ne menj még! Talán tudok segíteni.-kérlelt és valamiért én úgy éreztem maradnom kell. Nem haboztam sokáig, csak bólintottam.

***hónapokkal később***

-Héj Stefan! Ne ez nem ér.- kacagtam, ahogy Stefan csalni próbált játékunk közben. Épp farkas szemet néztünk egymással, de ő meg akart nevettetni. Vladimir pedig nekem próbált segíteni, nem sok sikerrel. Nagyon jóban lettem ezzel a román klánnal. Sosem gondoltam volna, hogy valaha miattam fog valaki is állatvérre váltani. Sokat változtak ezalatt a pár hónap alatt. Voltaképpen majdnem egy éve már, hogy itt vagyok. Itt minden olyan nyugodt, de egy hete mégis úgy döntöttem tovább kell indulnom. Megígértem apámnak és túl sokat segített nekem ahhoz, hogy csak úgy félredobjam azt az ígéretet. Egyébként már rég feladtam volna az ötletet, hogy megkeresem őket.
-Nem akarom, hogy elmenj!-szólalt meg Vladimir amikor vége lett a játéknak és csalós Stefan nyerte. Elmosolyogtam magam. Nekem sem volt túl sok kedvem hozzá, de az ígéret szép szó.
-Tudom, és én sem akarok, de az ígéret számomra szent, főleg, ha apámnak teszem. Sajnálom! Ígérem, visszajövök még!-tettem szívemre kezem, amire Stefan és Vladimir nevetésben törtek ki.
-Tudod Bella a vámpírok ritkán esküdöznek felemelt kézzel.-kacagta Stefan. Sokszor próbálkozott nálam. Nem érez irántam semmi komolyat, legalább is én így érzem, de felettébb nagyon tetszem neki és ez elég ok arra, hogy maga mellett tartson, de én erős önálló nő vagyok és senki sem birtokolhat, ezt ő is tudja.
-Na akkor nekem most mennem is kell.-mondtam, amikor percekkel később útra kész voltam. Stefan azonnal előttem termett és egy szenvedélyes csókot nyomott ajkamra. Meglepett voltam, ezért nem tudtam rögtön reagálni a csókra. Ő ezt persze győzelemnek tekintette, de amikor egy pillanat alatt Vladimir előtt termettem búcsúzásra, rájött semmi sem változott bennem.
-Bella én...-kezdett valamit mondani, de Vladimir közbeszólt.
-Ugyan testvérem hagyd már menni, hisz látod az ígérete becsületbeli ügy.-viccelődött a szőke vámpír. Én jól vállon terítettem, aminek csak egy megjátszott "áu!" lett a vége. Majd hátat fordítottam, ahogy már azt hónapokkal ezelőtt is tenni akartam, de most valóban elindultam a hosszú útra, ami talán soha nem ér véget.

Tanya szemszöge:

Edward és én szeretjük egymást. Isabella Swan mára már csak egy emlék marad. Egy sajnos örökké tartó emlék. Nem tudtam sosem elvenni tőle, így az élet vette el. Boldog vagyok, mert most már engem szeret. Ha feltámadna sem tudná elvenni tőlem. Már nem. Engem szeret, hisz ő csak egy törékeny halandó. A Cullen család is jobban kedvel engem, mint a halott lányt.
-Tanya hol vagy?-keresett szerelmem én pedig hirtelen leugrottam a fáról, amin épp pihentem. Mostanában én is sokat vagyok távol a háztól. Nem tudom, valamit érzek, ami rohamosan közeledik felénk és mindent megváltoztathat.Kicsit félek is ettől, de mindenre kész vagyok, hogy Edwardért harcolhassak. Akár a családommal is szembeszállok, de Edward mellettem marad.
-Hát itt vagy?-mosolygott Edward, én pedig ajkára lágy puszit nyomtam, ami vadabbá változott és letepertem szerelmem, ahogy már oly sokszor eddig.
Szerelmem végig simította kezét hajzuhatagomon és csókolni kezdte nyakam vonalát, le egészen a mellemig. Lágyan masszírozta azokat és én felnyögtem a vágytól, hogy máris bennem legyen. Letéptem róla a ruhát, és nem gondoltam arra, hogy valamiben haza is kell mennünk. Ő sem gondolt erre, mert abban a pillanatban hallottam vadonatúj ruhám halálának hangját. Megszabadultunk a zavaró anyagoktól és szerelmem máris a magáévá tett engem. Olyan sok szenvedélyt zúdított rám ezekben a pillanatokban, amit nála nem is tudott volna. Kicsit durván, de azért élveztem ezt is, a fának nyomott és erős lökésekkel küldött a csúcs felé. Én meg csak kéjesen a nevét ismételgettem.
-Edward!-nyögtem, amikor már csak centikre voltam a beteljesedéstől.
Megremegtem alatta és már semmit sem láttam a gyönyörtől, még éreztem, hogy szerelmem is célba ért, de aztán már csak a tisztulást érzékeltem...


Alice szemszöge:

Semmihez sincs kedvem. Edward olyan hülye, hogy mindezt megtette, bár jól tudom új életet kell kezdenie, de én túl jól ismerem ahhoz, hogy tudjam minden csak egy álca. Oh, ha Bella még sem halt volna meg, akkor most minden más lenne. Itt lenne velünk és én boldogan kínozhatnám a sok-sok vásárlással, amit úgy "szeretett".-egy-egy emlék láttán elmosolyogtam magam. Hányszor próbáltam megszeretetni vele ezt a kiváló hobbit, de ő túl makacs volt ehhez.
-Alice, kérlek ne csináld ezt!-könyörgött ma már sokadszor Jasper. Igen ő sajnos saját érzelmei mellett még a mienktől is szenved.
-Sajnálom! Nem tudok belenyugodni, hogy a legjobb barátnőm nincs többé.
-De hiszen annak már lassan fél évszázada.-próbált nyugodtságra bírni szerelmem, de ezzel valahogy csak rosszabb lett a helyzet.
-Valóban, de te mint az érzelmek gyakorlója igazán tudhatnád, mit éreztem Bella iránt és még most is ugyanazt érzem attól függetlenül, hogy már nincs többé!-emeltem meg hangom a végére. Abban a pillanatban Esme és Carlise rontott a szobánkba és engem lefogott, hisz észre sem vettem, hogy Jaspert teljesen a falhoz szorítottam, bár még nem értem hozzá egy rossz mozdulattal sem. Talán készültem rá, talán nem.
Megőrültem. Igen biztosan őrült vagyok, mert oly sok évszázada már, hogy Jaspert szeretem és ilyen még soha sem fordult elő közöttünk. Sem nála, sem nálam. Őrült lettem. Alice elveszett bennem valahol az út során... A vámpírok képesek meghalni? Vagy talán csak a Bella szerint létező lelkemet elvesztettem valahol?

Sajnálom!!!!

Sziasztok! Tudom-tudom azt írtam ki, hogy hozom a fejit még két nappal ezelőtt, de sajnos elmaradt a befejezésével, így halasztanom kell egy kicsit...igyekszem vele és ha holnap nem is, de keddre ígérem kész lesz és akkor olvashatjátok is a 3. fejit! Még egyszer nagyon sajnálom és bocsánat a várakoztatásért! BÚÉK!

2. fejezet-Rendkívüli eset vagy

Sziasztok! Elnézést, ha sokat kellett várnotok a fejire, de sajnos csak ma volt időm leülni a gép elé és befejezni ezt a fejit. Szerettem volna még novemberben hozni ezt a fejezetet, de sajnos így sikerült. Még egyszer sajnálom! Remélem ennek ellenére azért kapok néhány komit! Biztatásképpen... :) Jó olvasást! Puszy

Jacob szemszöge:

***napok ezelőtt***

Minden alkalommal egyre rosszabbul van már Charlie. Amilyen gyakran csak tudom, meglátogatom őt, de sajnos rajta már ezen alkalmak sem segítenének. Bella meghalt. Emlékszem azon az éjszakán változtam át először.  Úgy éreztem, hogy valamit kitéptek belőlem azzal, hogy ő elment. Úgy szeretem, ahogy talán senkit sem fogok már. Ő volt az első szerelmem. Talán a bevésődésem is. Sam szerint nem nagyon bizonytalan, hogy igazán melyik is számomra Bella. Vagyis melyik volt. Sajnos ma már lényegtelen. Elment. Meghalt. Kész volt odaadni az életét egy olyan személyért, akit még csak nem is érdekelt. Egy mocskos vérszívó lett a szíve választottja és annak gyilkosa is. Amikor beléptem az ajtón úgy éreztem, vámpír van a házban.
-Charlie!-kiáltottam apám régi barátjának, de ő csak nyöszörgött az emeleten. Megijedtem, hogy egy mocsadék épp most használja ki egy gyenge idős ember tehetetlenségét. Rohantam, ahogy csak tudtam, de nem találtam semmi olyat, ami előbbi gyanúmra utalt volna.
-Jól vagy?-kérdeztem aggódva, amire ő erőtlenül bólintott. -Úgy éreztem, hogy van itt valaki.-mondtam, bár mondatom felénél rájöttem, Charlie nem tud a vámpírok létezéséről. Nem akartam, hogy idő előtt szívinfarktust kapjon miattam. Főleg, ha megtudja, hogy egy vámpír család dédelgette egyetlen lányát.
-Semmi bajom. Nincs itt senki, egyedül vagyok. Teljesen.-mondta ezt már egész halkan, de hála kitűnő hallásomnak mindent hallok.
-Charlie ezt apám küldte.-emeltem meg a finom halpanírt, amit apámmal együtt mindig is szeretett. Egy nosztalgikus mosoly csillant fel ráncokkal telt orcáján. Úgy megesett rajta a szívem. Mennyire magányos lehet itt. Felajánlottuk már neki, hogy La Pushban lakjon, de ő ragaszkodott ehhez a házhoz. Azt állította, így olyan, mintha Bella még itt lenne vele. Néha olyan érzésem van az öreg megőrült. Bella túl fontos volt mindannyiunk számára ahhoz, hogy csak úgy beletörődjünk a halálába. Abban az egyben biztos vagyok, hogy ha valaha is még egyszer a szemem elé került az a szemét, puszta kézzel vetek véget nyamvadt kis életének.
-Jacob, sajnálom, hogy a lányom sosem volt képes úgy szeretni, ahogy te szeretted őt.-szólalt meg hirtelen és én semmit sem értettem. Mégis, hogy került ez most szóba? -Tudod az a Cullen fiú túlságosan megbabonázta őt, így már semmit semmit sem látott tőle. -mosolyognom kellett ezen. Valóban jól látta a helyzetet, de ezen már kár is rágódni.
-Szeretnél esetleg nézni valamit a tévében?-próbáltam terelni a témát, bár nem úgy látszott rajta, mint aki hajlandó erre.
-Még mindig szereted őt?-jött a következő kérdés.
-Nézd Charlie, Bella...nos...szóval ő már nincs köztünk. Ez az egész már nem számít.-hebegtem, amire ő úgy mosolygott, mintha mindezt csak álmodtam volna. Boldognak tűnt annak ellenére, hogy elvesztette egyetlen lányát egy féreg miatt.
-Valóban. Meghalt, de nem ment el tőlem.-mondta, majd behunyta szemét és halk szuszogása jelezte, hogy éppen sikerült álomba beszélnie magát. Nem értettem,mire célzott előző megjegyzésével, de most inkább nem is foglalkoztam vele. Betakargattam, majd az éjjeli szekrényen elhelyeztem a halpanírt, s azzal elmentem, mert még rengeteg dolgom volt.

***napjainkban***

Már napok óta nem jártam Charlienál. A rengeteg szomszéd, akik közelebb laknak a Swan házhoz, mind segítenek, amiben csak tudnak. Valaki mindig meglátogatja őt, de szerintük van vele egy lány, aki nagyon gyönyörű, bár én akárhányszor elmegyek hozzá, az a titokzatos lány nincs ott.
Egyébként most is éppen odatartok. Remélem, lassan rajta kapon azt a titokzatos lányt, akit mindenki látott már csak én nem. Amikor odaértem haláli csend uralkodott a környéken, mintha minden kihalt volna. Próbáltam kinyitni az ajtót, de az zárva volt. Nem értettem, mégis mi a fene történt itt. Halkan kopogtattam az ajtón, de senki sem reagált. Charlie jól megszokott halk nyöszörgését sem hallhattam már. Megpróbáltam a hátsó ajtón bemenni, de amikor hátraértem, szemem egy kereszten akadt meg. Egyetlen rövid név állt a sietve készített kereszten: Charlie Swan. Szóval meghalt. Talán a szomszédok közösen eltemették őt? De azt ígérték, szólnak, ha történik valami gond. Már egy ideje rágódtam az ezernyi kérdésen, ami fejemben zengett, amikor végül hazaindultam, hogy elmeséljem a történteket. A bejárati ajtóhoz érve egy ügyvédbe botlottam. Vagyis úgy nézett ki, mint egy ügyvéd.
-Jó napot kívánok! Charlie Swan házát keresem, azt hiszem jó helyen járok.-hadarta el egy szuszra. Most már biztos voltam abban, hogy egy ügyvéddel beszélek.
-Jó napot! Igen ez az ő háza.-erősítettem meg "gyanúját".
-Értesítettek a haláláról. Ön talán egy hozzátartozója lenne?-kérdezte meglepve. Mi lenne ezen olyan meglepő?
-Olyasmi. Apám legjobb barátja volt, a lánya pedig...-kezdtem magyarázkodni, de most mit mondjak. A lánya pedig életem szerelme, de sajnos meghalt.
-Értem.-ennyi volt a válasza. Nem érdekelte mi lett volna a befejezés, pedig engem érdekelt volna. Ha minden másképp lett volna.
-Nos Mr. Swan egyetlen személyt jelölt meg örökösként.-kezdte és én összezavarodtam. Ki lesz az örökös? Bella meghalt és én nem tudok arról, hogy lenne másik gyereke.
-Micsoda? Mi nem tudunk másik gyermekről. Csak egy lánya volt...-kezdtem volna, de az úr szavamba vágott.
-Valóban a rendelet úgy szól, hogy Isabella Swan a törvényes örökös, azonban ő meghalt, de egy apró betűs részben megemlít egy pótlólagos személyt, aki abban az esetben kap jogot az örökségre, ha Isabella Swan nem kíván az örökséggel rendelkezni, illetve elhunyt az örökség kihirdetése előtt.-magyarázkodott. Szerencsére nem kezdett el érthetetlen jogi dolgokról beszélni és csak a lényeget mondta el, bár az igazán érdekelne, hogy ki kapja meg ezt az emlékekkel telt házat.
-És ki? Ki lesz az az örökös?-kérdeztem dadogva.
-Az illető kilétéről nem beszélhetek. Megegyezés alapján ő távolról figyeli az ügy kimenetelét. Sajnos elég fontos üzletember, így az ideje nagy részében távol van, de szüksége volt erre a házra, hogy egy kellemes vidéken, a természet közelében néha-néha megpihenjen egy kicsit. Ne aggódjon hamarosan biztosan megismerheti őt.-mondta az ügyvéd, majd a kezembe nyomott egy hivatalos végrendelet szerűséget, s azzal távozott is.
Én is ezt akartam tudni, ki ez az ismeretlen személy. Vajon érdemes erre a hatalmas ajándékra? Mit tett, amiért ezt kiérdemelte? Elvette azt, ami Bellat illeti. Valami nekem is azt súgta, hamarosan megismerem minden kérdésemre a választ. Annyi furcsaság történt mostanában

Eleasar szemszöge:

***50 évvel ezelőtt***

Edward-Tanya-Bella háromszög alakult ki és nekem fogadott lányom mellett kellene állnom, de jól tudom, hogy ez nem lenne fair Edwarddal és Bellaval szemben. Jól tudom, hogy az lenne a helyes, ha Tanya lemondana egy illúzióról. Tulajdonképpen olyan gyönyörű lány, így nem is értem, miért ragad le egy olyan személynél, aki még csak rá sem hederít. Úgy értem, Edward tisztelettudó és udvarias, de mint nő nem érdekli fogadott lányom. Carmen és a lányok is folyton folyvást ezt magyarázzuk neki, de ő mintha fel sem fogná. Mi csak jót akarunk Tanyanak. Olyan makacs.
A telefonom halk zümmögése szakított ki gondolataim világából. Valamit muszáj kitalálnom ezzel kapcsolatban.
-Igen!-szóltam bele anélkül, hogy megnéztem volna a számot.
-Eleasar barátom!-hallottam meg Carlise kétségbeesett hangját. Azonnal tudtam, hogy valami Edwarddal kapcsolatos dologról lesz szó.
-Mi történt barátom?-kérdeztem aggódva. Rossz előérzetem volt.
-Edward megőrült. Vagyis úgy értem, hogy szüksége lenne egy kis levegő változásra és arra gondoltam, hogy esetleg a ti társaságotok jót tenne most neki. Bella meghalt és amikor ezt meghallotta, őrjöngve rohant a Volturihoz. Szerencsére időben sikerült megfékeznünk, de ezt már háromszor is eljátszotta és félek, egyszer csak sikerülhet neki.-hadarta idegesen, bár én így is mindent tisztán értettem.
-Természetesen nagyon szívesen fogadjuk őt.-válaszoltam és éppen ekkor jelent meg Tanya is. Kérdőn nézett rám, de egy másodperc alatt felfogta, hogy ki jön ide hozzánk.
-Köszönöm barátom. Beszélek Edwarddal és nemsokára már nálatok is lesz. Biztosan jót fog tenni neki Denali légköre. -mondta Carlise.
-Szerintem is. Mi mindent megteszünk, hogy kiverje a fejéből ezt az őrültséget.-célozgattam az öngyilkossági merényletekre. Nem akartam, hogy Tanya is tudjon erről, mert ismerem őt annyira, hogy tudjam ezt nem bírná magában tartani, ahogy az ezzel kapcsolatos véleményét sem, ami nem lenne éppen igazságos Bellaval szemben.
-Még valami. Edward valóban nagyon szerette Bellat és jó lenne, ha Tanya...-kezdte, de barátságunkra való tekintettel nem fejezte be, bár én így is értettem, mire céloz, ahogy Tanya is.
-Persze barátom. Beszélek Tanyaval és hidd el ő is megfogja érteni a helyzetet. -sajnos ez volt az a pont, amikor mégis el kellett mondanom a történteket részletesebben is.
-Köszönöm! Szia!-köszönt el Carlise és meg sem várta, hogy én is viszonozzam köszönését, bár nem haragudtam rá. Én talán még rosszabbul viselném a helyzetet, mint ő. Ő mindig is erősebb egyén volt.
-Edward idejön?-terült el Tanya arcán egy széles mosoly. Sajnáltam, hogy nekem kell lefagyasztanom róla a mosolyát.
-Figyelj Tanya! Edward most nincs olyan állapotban, hogy a te nyomulásod elviselje, így kérlek mellőzd a csábítási eszközeidet, mert Edward nem azért jön.-mondta és mindvégig mélyen fogadott lányom szemébe néztem. Ő csak legyintett egy amolyan "ugyan mindig ezzel piszkáltok, pedig ő úgy sem bánja" mozdulattal. Pedig ez most valóban komoly dolog volt.
-Tanya! Bella meghalt! Érted?-böktem ki a valóságot.-Tanya abban a pillanatban lezuhant a fotelba, mivel épp az irodámban voltunk.
-Hogyan? Edward...?-célozgatott Edwardban bujkáló éhségre, de nem. Erről biztosan szó sincs.
-Nem. Edward szereti Bellat és nem tenne ilyet. Arról van szó, hogy a hír hallatán nos meg akart halni és valószínűleg még most is ezen mesterkedik. Idejön, hogy felejteni tudjon.-mondtam, bár az utóbbi mondatomnak inkább ellenkezőjében voltam száz százalékig biztos.

***napjainkban***

-Eleasar!-nyafogott Tanya és kopogás nélkül rontott az irodámba, ahol épp Carmen és én próbáltuk egymást kényeztetni. Carmen egy pillanat alatt mögém került és masszírozta a hátam, így talán csak zilálásunk buktatott le minket.
-Elnézést én csak...-dadogott Tanya, mi pedig elmosolyogtunk ezen.
-Mondd csak lányom!-lépett elő Carmen és átkarolta Tanya vállát.
-Edward már megint eltűnt és én nem tudom hol bújkál már megint.-magyarázta a felmerülő problémáját. Tanya és Edward adtak egymásnak egy esélyt. Mára már 30 esztendeje házasok. Boldogok. Úgy látom Edward is őszintén szereti Tanyat, így semmi ellenvetésem nem volt az ellen, hogy összeházasodjanak.
-Tanya, lányom. Edward tudod jól, hogy képessége miatt elég sokszor tart távolságot a külvilágtól. Érthető, hogy megint eltűnt, hiszen már hetek óta nem tett ilyet. Szüksége van, hogy elzárja magát az idegen gondolatoktól.-álltam fel székemből és lányom másik oldalára sétáltam, hogy én is átkaroljam vállát. Ő megfogta vállán pihenő kezem és szorgosan bólintott véleményemre.
-Igazad van apa! Sajnálom, hogy megzavartalak titeket!-mondta, majd megpördült és már ott sem volt.

James szemszöge:

***50 évvel ezelőtt***

-Nincs más választásunk! Most kell lépnünk, amíg még nem gondolja meg magát az a Cullen.- ordítottam Victoria képébe. Nem tetszett neki a hirtelen ötletem, de én is csak most jöttem rá, hogy az a vámpír elhagyta az eledelét. Pedig olyan fincsi illata volt a vérének. Az az édes nedű, ami az ereiben csorog, nem veszhet kárba! A vére ízére végignyaltam ajkamon és szinte a számban éreztem azt a melegséget, amit áraszt.
-Belegondoltál már abba, hogy meg is halhatsz, ha nem úgy sül el, ahogy tervezted?-üvöltött vissza.
-Mégis mi bajom lesz? Puskával rohan felém az apja? Edward megöl a gondolataival?-viccelődtem, bár én is jól tudtam, mi lesz, ha rosszul végződik ez az egész. Egy valakinek mindenképp rossz vége lesz, de az nem én leszek.


***napjainkban***

-Szeretlek!-suttogtam szerelmem fülébe, aki szinte még mindig remegett a kéjtől. Olyan gyönyörű volt. Édes bőr, csókolni való ajkak, megigéző szemek, melyekben szinte szikrázik a magabiztosság és a gyilkolás utáni vágy. Amikor ezekbe a szemekbe pillantok és meglátom a vérvörös íriszeket, rá kell jönnöm arra, hogy őt az én képemre formáltam. Ő a társam egy örökké valóságig. Szeretem őt és nem akarom elveszíteni. Ha meghalok, azt akarom, hogy megbosszulja a halálom.
-Szeretlek James!-kapaszkodott szorosan nyakamba és elvesztem ajka vad játékában.

1. fejezet-Harcolj!

Sziasztok! Remélem, már nagyon vártátok ezt a fejit...én már igen :) Őrülnék néhány kominak, de ha sokat kapok, annak még jobban :) és remélem, hogy tetszeni fog nektek! Jó olvasást! Puszi

Bella szemszöge:

Már napok teltek el és én még mindig ugyan ott térdepelek, ahol aznap este, amikor az egyetlen élő szerettem elhagyott. El kellene temetnem őt. A házat rám hagyta egy örökségben nyomatékosította kívánságát. Persze álnéven, hiszen nem lehet egy halott lányé. Senki sem fog megismerkedni velem, az ügyvédek intézkednek helyettem, ők pedig úgy sem ismerték Isabella Swant. Senki sem ismeri. Feledésbe merült a neve, de nem hagyom, hogy Charlie Swan is lányához hasonlóan járjon. Erre megesküszöm, különben itt helyben pusztuljak a pokol lángjai között. Valószínűleg egyszer majd valóban ott rohadok, de akkor már semmi sem fog számítani nekem. Anyám boldogan él és abban a hitben van, hogy az egyetlen lánya halott. Jól hiszi. Bella meghalt az őt ért fájdalmakban. Elvesztette élete értelmét, aki számára a levegőt jelentette. És ha ez még mindig nem volt elég, akkor most elvesztette az egyetlen személyt, aki elfogadta őt azokkal a hibákkal, melyekkel senki más nem volt képes. Egy undorító szörnyeteget nevelt Charlie Swan. Azt hitte benne él még az egyetlen lánya, de ő is tévedett. Az a lány meghalt akkor, ott, abban az erdőben. Azon a hideg, nyirkos éjszakán, amikor az életem romokba dőlt.
Erőtlenül próbáltam felállni, de sokszor neki kellett iramodnom, mert gyengén és tehetetlenül visszaestem a padlóra, aminek egy része darabokban állt. Lehajoltam apámhoz és felemeltem őt. A ház hátsó udvarához mentem és ásni kezdtem. Az eső már napok óta zuhogott megállíthatatlanul. Percek alatt készítettem egy koporsót is, melyet kibéleltem apám vánkosával és kedvenc plédjével, melyet foci nézés közben terített magára. Finoman befektettem őt örök nyughelyére és ismét néma zokogásba kezdtem. Egy aprócska keresztet helyeztem a földhalomra és gyengén rogytam a végébe.
-Megígérem, hogy megkeresem őt! Esküszöm!-üvöltöttem az égre nézve, de szemem eláztatták az esőcseppek így nem bírtam sokáig felfelé nézni.
Nem hittem el, amit az imént mondtam, de ha ez volt az utolsó kívánsága, akkor megesküszöm, hogy minden erőmmel, azon leszek, hogy boldog legyek és megkeressem őt. Charlie Swan rendőrfőnök kívánsága számomra parancs. Elmosolyogtam magam, hiszen annyi emlék kúszott elmémbe és nem is tudtam, melyiket nézzem meg alaposabban.
"Ott álltam a reptéren és egy esetlen, kétségbeesett toporzékoló apát láttam a számtalan turista és utazó között. Rám nézett és azonnal fülig érő kissé izgatott mosollyal rohant felém. A bőröndjeim egy pillanat alatt elengedték kezem és új személy kezeiben élvezték további útjukat. Charlie, vagyis apa láthatóan ideges volt. A viszontlátás mindig apró feszültséggel tölti el az embert, főleg ha ilyen hosszú idő telik el. A rendőrfőnök nem is utazhat mással, mint az ő rendőri autójával. Bedobta a csomagtartóba a cuccaim, és én az apró kaktuszommal pattantam az anyósülésre.
-Kapcsold be magad!-utasított, pedig csak épp, hogy beültem és  amúgy is jól tudom, mi a KRESZ.
-Tudom Charlie!-mondtam és csalódott képe láttán azonnal rájöttem, hogy a megszólítás ránézve bántó lehetett. -Apa.-javítottam ki magam, amire egy mosolyt erőltetett magára, majd már az útra figyelt.
-Sajnálom Bells! Még hozzá kell szoknom, hogy milyen nagy lány lettél. Már vezetsz is...-mondta, bár kissé remegett a hangja. Én sem éreztem másként magam. Sokáig csendben ültünk és én az utcákon sétáló embereket figyeltem."
Az emlék hatására elmosolyogtam magam. Emlékszem aznap alig beszéltünk. Akkor kaptam azt a - Edward szerint- tragacsot, amit annyira imádtam. Sajnos Jacobék rávették apát, hogy adja el, elvégre én már nem veszem hasznát, hiszen "meghaltam". Persze nekik is jobb volt, ha így tudják. Jacob szerelmes volt belém. Talán mostanra talált magának egy hozzá illő lányt, aki meg is érdemli őt.
"Apa épp az asztalnál ült, amikor Edward és én baseball meccsre készültünk egy hatalmas rétre. Edward akkor mutatkozott be apámnak hivatalosan, mint egyetlen lánya egyetlen udvarlója. Mekkora hazugság is volt az egész. Felesleges volt minden erőlködése, hiszen nem tudott szeretni. Nem tudta viszonozni azt az ajándékot, amit én is kaptam azzal, hogy megismertem őt. Nem voltam elég neki."-erre az emlékre és gondolatra összeszorult rég halott szívem. Nem bírtam tovább és berohantam az erdő sötétjébe. A fákon ugrálva sok minden járt a fejemben, de leginkább egyetlen kérdés: Hogyan tovább?



Edward szemszöge:

Bella nélkül olyan ez az egész, mintha a pokol legmélyebb bugyrában égnék az egekbe szökő lángok közt. A szobámból elveszett a legapróbb fény sugár is. Nélküle nem kell. Semmi sem kell, ami eddig szép volt és boldogsággal töltött el engem. Meg akarok halni, mert amíg élek, minden percben önző módon visszarohannék hozzá. Nem élek a családommal. Család? Milyen szép is lett volna Bellaval családot alapítani. Ha nem az életén múlt volna szerelmünk, most biztosan boldogan tervezgetnénk a közös jövőnk. Minden más lett volna. Fél év telt el és még mindig képes vagyok távol tartani magam tőle. Bárcsak már akkor képes lettem volna erre, amikor megpillantottam őt az iskola ebédlőjében! Legalább most ő nem szenvedne miattam. Vajon sikerült neki új életet, új szerelmet találni? Vagy egyáltalán, ha még nem is talált senkit, majd fog? Tud szeretni valakit, aki nem én vagyok? Én nem vagyok rá képes.
A telefonom halk búgása zavarta meg gondolataimat. A kijelzőn Rosalie száma villogott. Először arra gondoltam, hogy nem veszem fel, de rájöttem, hogy ha Rose hív, akkor biztosan fontos lehet, mert Aliceről ez nem mondható el. Ő csak azért hív nap, mint nap, hogy cseszegessen tetteim miatt. A telefon türelmetlenül rezgett kezemben. Úgy döntöttem, felveszem és ha csak idegesíteni akar, azt a telefonom szívja meg.
-Hallo!-szóltam rekedt hangon az apró készülékbe. Egy pillanatnyi csönd volt a válasz, madj egy halk sóhajtás. Valami baj lehet, ha Rose ilyen nehezen akarja elmondani.
-Mi a baj Rosalie?-kérdeztem és egyre idegesebb lettem ettől a csöndtől.
-Nézd Edward a többiek nem akarták, hogy megtudd, de én nem nézhetem tétlenül, hogy te olyan messze vagy tőlünk, amikor már elmúlt a veszély. Visszajöhetsz hozzánk. Már senki miatt nem kell messzire futnod.-mondta húgom, de semmit sem értettem. Miről beszél? Milyen veszélyről karattyol?
-Miről beszélsz Rosalie?-kérdeztem türelmetlenül. Ideges voltam, már nagyon az voltam.
-Nos a kis emberről. Meghalt...-mondta és már semmi mást nem hallottam, mert ez az apró mondat visszhangzott fejemben. Ahogy csak tudtam, rohantam. Épp Londonban voltam, de most már Olaszország volt a cél. Volterra várában tartózkodik az uralkodó fejedelem és nekem rájuk van szükségem. Ha ők nem segítenek, majd megkeresem magamnak a bajt.

***50 évvel később***

Hiába minden próbálkozásom, ma már bele kellett törődnöm abba, hogy örökre elvesztettem őt. Alice rávett, hogy költözzünk egy időre Alaszkába, bár nekem semmi kedvem Tanya idegesítő próbálkozásaihoz. Esme szerint tovább kellene állnom, ahogy szinte az egész család szerint is, de én nem akarok. Mit tegyek, ha a szívem úgy sem képes másért dobogni. Igen még ha halott is, Bella képes volt arra, hogy megdobogtassa, melegséggel töltse meg. Erre senki más sem képes. Egy apró szikra, egy apró emléke, mely nem az enyém volt, folyton egyet suttogott fülem mögött. Harcolj! Miért? Mi értelme, ha ő még csak valahol a nagy világban sincs. Elment egy tiszta helyre, ahol sajnos engem hiába is várna. Alice látomásában megölte az a féreg, akit már a baseball meccs napján meg kellett volna ölnöm. Bella az utolsó perceiben is engem féltett. Azt kérte, legyek boldog és éljek tovább valaki mellett, aki megérdemel engem. Ez fáj a legjobban, hogy ő ilyen jó. És én? Pokolra való vagyok.

Victoria szemszöge:


***50 évvel ezelőtt***

Biztos vagyok abban, hogy James tettének nem lesz jó vége. Elvégre ő mégis csak a Cullen család kabalája volt. Így leszívni. Még csak nekem sem hagyott belőle. Kereshettem magamnak egy másik zsákmányt. Egy két lábon járó vérkamrát.-elmosolyogtam magam, mert ezt a megnevezést még James és én találtuk ki. Elképzelni sem tudom, mit élhetett át ez a szerencsétlen halandó, amikor Edward Cullen elhagyta őt. Félek, hogy a halála még nagy bajt hozhat a fejünkre. Laurent a baseballos eset után  külön vált tőlünk. Talán jobb is így, elvégre most úgy is csak rinyálni, amiért kicsináltuk azt a lányt. Kezdetektől fogva védte a Cullen klán minden egyes tagját, még akkor is, ha az egy ember volt. Úgy gondolta, ők nem esznek embert, hát háziállatként jók lesznek. Háziállatra pedig nem illik vadászni.-ezen mosolyognom kellett. Ő mindig is betartotta a saját maga alkotott szabályait. Barom!
-Most mi legyen vele?-kérdeztem, amire James csak meglendítette a vállát. Hát neki tényleg ennyire mindegy? Nem akárkit csapolt le. Ő a rendőrfőnök lánya és biztos vagyok benne, hogy nem nézik majd tétlenül az eltűnését.
-Majd én megoldom jó? Ne is törődj vele, kit öltél meg!-förmedtem rá, majd hátamra kaptam a testet és házáig futottam vele. Egy laza ugrással a szobájába kerültem. Ágyára fektettem, egy kép keretet apró darabokra törtem és egy üveg szilánk segítségével hosszú vágást ejtettem csuklójának azon pontján, ahol James megharapta őt. Egy kevés vér szivárgott még kezéből, de már nem sok volt. Kiugrottam az ablakon, mert hallottam, hogy a halandó apja a szobájába tart. Még hallottam a kétségbeesett hangját, de rohannom kellett. Nem vártam meg, mit reagál még rá. Futottam és bele sem gondoltam abba, mi történhet még a lány halálán kívül...

Utolsó fénykép-Prológus

Sziasztok! Úgy döntöttem, hogy ma hozom a prológust, így befejeztem nektek. Remélem tetszeni fog és szavaztok jobb oldali sávban a legelső "szavazó pultnál" :) Jó olvasást! Puszi! Őrülnék néhány kominak!

Már napok óta szenved és én nem tudok mit tenni. Felajánlottam neki a létet, melyet én akaratlanul is megkaptam. Halni akartam, erre örök életet kaptam. Az életem apám nélkül nem ér semmit. Az ő elvesztését már nem élném túl. Tudtam, hogy egyszer el fog jönni ez a pillanat, de még nem készültem fel rá. Még nem veszíthetem el. Ahogy ott fekszik az ágyon és folyton olyan csúnyán köhög. Érzem, hogy lassan közeleg...az idő számára lejárt és itt hagyj egyedül. Teljesen egyedül.

-Bella!-hallottam meg erőtlen hangját. Már nem olyan volt, mint régen. Charlie Swan felett eljárt az idő. És ez a hangján is megmutatkozott. Olyan gyenge volt már. Két részre szakadtam. Az egyik felem azt akarta térjen örök nyugalom, ha ez az egyetlen esély arra, hogy ne szenvedjen tovább. Míg a másik önző módon magának akarja őt egy örök életre. Már pedig így szenvedve nekem sem lenne boldogság.

-Mit szeretnél apa?-kérdeztem és egy szempillantás alatt ágya mellett termettem. Ő már nem riadt meg az efféle tetteimtől. Arra, hogy hozzá szokjon, már volt rá majdnem fél évszázada.

-Szeretnék kérni tőled...valamit mielőtt...mielőtt még elmennék.-kezdte, bár kissé már nehézkes volt a beszéd.

-Shhh... most inkább pihenj, kérlek!-kérleltem őt, de ő makacs volt, mint az öszvér. Pont, mint én.

-Nem, nem sokára úgy is örökre pihenni fogok.-mondta és a rég halott szívem összeszorult ettől a mondattól. De mégis mit várt? Hagyom, hogy így beszéljen, amikor gondolat nélkül is olyan nyomorultul tud fájni.

-Apa, kérlek ne mondj ilyeneket!-szipogtam könnyek nélkül. Ő arcomra simította jobb kezét, én pedig boldogan nyomtam fejem a meleg kézbe. Olyan jó volt őt érezni. Meleg volt és most már tudom, milyen érzés nézni, ahogy alszik, amikor jó magam már nem vagyok rá képes. Edward mindig is azt hangoztatta, hogy imádta nézni, ahogy alszok, mert neki az varázslatos volt. Már tudom, mennyire igaza volt. Bár már nem mondhatom meg neki, hiszen biztos vagyok benne, hogy hallotta hírét halálomnak és mára már biztosan új életet kezdett. Na nem mintha élve nem kezdte volna újra, amit még lehetett. Tudom, hogy nem szeretett, hisz a szemembe mondta, de én egyszerűen nem tudom őt gyűlölni ezért, sőt kifejezetten tisztelem, amiért nem hazudott tovább és elmondta az igazat. Az igazat, miszerint már nem szeret. Talán soha nem is érzett effélét irántam. Talán csak az alvása varázsa fogta meg őt. Nem tudom...Már nem számít. Ő él, én már halott vagyok. Számára meghaltam már akkor, amikor elhagyott, mert már nem szeretett engem.

-Bella, tudom, hogy még szereted. Ez az érzés sosem fog elmúlni. Még akkor sem, ha olyan csúnyán szakítotok, mint anyád és én. Ő mindig is olyan szeleburdi természetű volt és még a halálos ágyán sem nő fel igazán a korához.-kezdett mondandójába apám.

-Te még mindig szereted anyát?-lepődtem meg, hiszen ezt sosem mondta. Nagyon jól titkolta, bár ahogy beszélt róla az valóban gyanús volt számomra, de sosem kérdeztem meg, hogy mit érez iránta. Régen, amikor idejöttem apámhoz lakni, még szóvá tette anyámat és új szerelmét, meg hogy boldognak látszik. Anyám az volt. Most már tudom, apám nem.

-Nos, ezt nem titkolom tovább.- felelte egy vállrendítés kíséretében. -De most inkább térjünk vissza hozzád! Szereted őt igaz?-kérdezett rá arra, amire én nap, mint nap ezerszer választ adok. Igen. Most mégis nehezemre esik kimondani. Magamban már ezerszer és milliószor kimondtam, de most, amikor apám előtt kellene, akár csak egy egyszerű bólintással, egyszerűen nem megy. -Nos? Tudod mit a hallgatás is igent jelent.-válaszolta nagy bölcsen. Elmosolyogtam magam, bár ez nem volt az a vidám mosoly. Tele volt fájdalommal és keserűséggel. Szerettem volna, ha így lát utolsó perceiben, de én még ilyenkor is képes vagyok arra, hogy csak Edwardra gondoljak.

-Figyelj rám lányom! Szeretnék kérni tőled valamit. Ez amolyan utolsó kívánság lenne. Szeretném, ha boldog lennél, mégis csak egy örökké valóságról beszélünk és nem élheted le az életed magányosan.-kezdte és én azt hittem valami olyasmiről lesz szó, hogy keressek magamnak egy társat, de amit Charlie kért azt álmomban sem hittem volna.

-Micsoda? Apa te nem tudod, mit kérsz tőlem!-háborodtam fel és abban a pillanatban apa a szívéhez kapott. Ha a szívem eddig valami csoda folytán mégis dobogott, akkor e percben biztosan megállt. Gyengén dobogott a mellkasában és én féltem, hogy most  mindent elrontottam. -Apa ne haragudj, hogy úgy rád förmedtem! Sajnálom! Én nem akartam...én csak...tudod...-hebegtem, Charlie pedig meggyötört mosolyt küldött felém, majd lassan visszaeresztette görcsbe állt testét. Óvva őt, segítettem neki. Arcához hajoltam és ő lehunyta szemeit. Lágy, gyermeki puszit nyomtam homlokára, ő pedig szorosan magához ölelt. Olyan szorosan, amennyire kevés ereje engedte.

-Jó éjszakát apa! Szeretlek!-mondtam még az ajtóban visszafordulva. Ő mosolygott, majd ennyit felelt.

-Tudom, hogy megteszed, mert szeretsz. Szeretlek! -mondta, én lekapcsoltam a villanyt, majd a kilincsbe kapaszkodva kiléptem a szobából. - Héj Bella!-hallottam meg apám gyengécske hangját. Már alig volt életerő benne. A szívem fájdalmasan hallgatott mellkasomban. A csend felemésztette és a fájdalom mardosta elvesztett lelkem helyét.

-Igen apa?-mosolyogtam, bár belül majd meghaltam a tudattól, hogy bármelyik pillanatban elveszíthetem őt.

-Itt maradnál még egy kicsit velem. Mindjárt elalszom.-mondta és én tudtam, mire céloz. A sírás szorongatta mellkasom. A láthatatlan könnyek szúrták szemem sarkát, szinte éreztem, ahogy láthatatlanul, melegen lefolyik arcomon, de most őrültem, hogy nem könnyezhetek.

-Szeretlek!-öleltem magamhoz. Letérdeltem az ágy mellé és szorosan megfogtam kezét. Ő megcsókolta kezeim, majd tovább beszélt.

-Én is szeretlek! Amikor még nem ismertelek, már akkor tudtam, hogy milyen csodálatos gyermek leszel és sosem csalódtam benned. Szerettelek anyáddal együtt, és most is szeretlek titeket. Keresd meg! Hidd el, boldog leszel! Mondd el neki, hogy mi történt veled! Meg fogja érteni és boldogok lesztek, amíg csak a sors engedi. -nem bírtam tovább. A szavai végig úgy hangzottak, mint egy búcsú. Az utolsó búcsú. Néma zokogásba kezdtem és ezt ő is észrevette. Remegő testemre tette kezét és ennyit felelt.

-Jó éjszakát Bells!-majd éreztem, hogy keze elernyed tenyeremben és amikor felnéztem, szemei csukva voltak. Élettelenül terült el a párnák közt és én már nem tudtam segíteni rajta. Nem akart olyan szörnyeteggé válni, mint amilyen én vagyok. A zokogásom őrjöngésbe fulladt. A padlót teljesen széttörtem öklömmel és a bennem tomboló dühömmel, amit saját magam iránt éreztem. Megöltem őt! Megöltem...

Új történet

Sziasztok! Már pár bejegyzésem arról szólt, hogy szünetre rendeltem el a Fekete bárány című történetem, mivel nem látok érdeklődést iránta, másrészt emiatt sem kedvem, sem ihletem nincs hozzá. Jelenleg. Úgy döntöttem, hogy amíg nem tudom folytatni a történetet, addig írnék helyette egy másik történetet, ami kb. 18 fejezetes lenne. Ez is twilight alapú, azt hiszem már ezt is említettem és most megkezdődik a blog átmeneti átalakítása. A Szereplők menüt is szeretném bővíteni a történet szereplőivel, a címnél bizonyára, majd látjátok, kik tartóznak ehhez a törihez és kik a másikhoz. A címe pedig Utolsó fénykép. Remélem, hogy tetszeni fog nektek, a tartalmát most szeretném elétek tárni :) És hamarosan hozom a prológust belőle. Jah és még valami, mivel ez a történet amolyan helyettesítő, nem tudom milyen időközönként tudnék frisst hozni, szóval ezért előre is bocsánatot kérek. :) 

Tartalom:

Bella még egy utolsó fényképet őriz, amit még Edward és ő készített. Edward elhagyja Bellat és a lány teljesen összeroppan. Egy napon, amikor Bella számára már minden elsötétül, megjelenik egy rég látott ismerős, James. És megváltoztatja életét. Bella átváltozik, mert James ezt tette vele.Charlie megtudja, mi a lánya, de így is elfogadja őt. Mindenki abban a hitben van, hogy Bella Swan halott és Charlie hozza neki az ételt. A számára éltető nedűt. Vadászik különböző állatokra és azokat elviszi lányának, aki kiszívja belőle a vért. Az idő telik és Charlie felett eljár az idő. Halálos kórban szenved és már amúgy sem fiatal ember. Halála előtt megígértet valamit Bellaval és Bella a sírjánál megígéri teljesíti a számára túlságosan hatalmas kérést. Apja nyugalmának érdekében és emléke miatt gyorsan neki lát a teljesítésének. Vajon, mi van ha megtalálja, amit keresnie kellett? És mi van akkor, ha az már nem jelentheti számára a boldogságot, mert már nem az övé? Sikerül neki egy olyan életet kialakítania, amiben ő áll az élen? Képes lesz kiölni magából minden emberi érzést és egy rideg, érzelem mentes vámpírrá válni?

Új történet

Sziasztok! Eldöntöttem, hogy mit fogok írni ezen a blogon, amíg nem lesz újra ihletem a Fekete bárány című történetemhez. Lassan átformálom egy kicsit a blog kinézetét és hozom az információkat az új történetemről. Annyit azért már most elárulok, hogy twilight fanfiction lesz :) Ígérem igyekezni fogok, hogy minél hamarabb belekóstolhassatok a történetbe és remélem, tetszeni is fog nektek.
Puszi!
Barbie